Levélféle unokáim nagyapjának (önlevél)

Tasziló megy az utcán, Arisztid majdnem elviharzik mellette, de Tasziló megállítja.
– Hova-hova? – kérdi tőle.
– Megyek a postára.
– Mi dolgod ott?
– Levelet adok fel.
– Kinek írtál?
– Magamnak.
– És mi van a levélben?
– Bolond vagy? Honnan tudnám még nem kaptam meg.                                                                                   Nem olvastam.

No itt azért még nem tartunk, de, akik olvasták a korábbi leveleket, azok megérthetik, hogy itt volt az ideje, hogy magamba szálljak. Ugyanis az utóbbi időben elég sokat okoskodtam, kicsit talán semmibe véve is azon nézetemet, amely szerint a belső dolgok fontosabbak, és ott több és jobb eredménnyel végezhető tennivaló van, mint kívül.

Ez akkor merült fel, amikor Botival mentem teniszezni. A sátor melletti kunyhóban fizettem, bementünk, és a pályán jutott eszembe, hogy a labdák az irodában maradtak. Szaladj ki Botikám a labdákért lécci- kértem – kinn felejtettem. Neeeee, Napa, hozd be te! Alkudozott. Megsajnáltam. Tény és való én hagytam kinn, és már indultam volna kifele, amikor megállítottam magam – Mit csinálsz? Ne légy hülye! Kicsivel több, mint ötször annyi idős vagy mint ő. Talán mégse neked kéne!
Persze behozta. A játék után megint leengedett, kértem szedje össze a labdákat. Újfent kelletlenkedett, csak nem akaródzott neki összeszedni a labdákat. Még egyszer szóltam, akkor ő undok méltatlankodva visszaszólt, hogy „miért baj az ha kifújom az orromat?”. Kicsi pimaszság, de pimaszság. Készült kifele a viszontválasz, de szerencsére visszafogtam.
Nos pontosan ez az, amiről múltkor beszéltem, hogy hogyan lehet lerövidíteni a huzavonát. Bele sem szabad menni (ha lehet). Kétszer szóltam. Én lezártam. Valami alibivel elpiszmogtam, amíg ő csigalassúsággal összeszedte a labdákat.
Szerencsésnek érzem, hogy meglehetősen bírom magam és úgy vagyok vele, ha valamit csinálni kell szinte automatikusan elindulok megcsinálni. A fiúk nem mindig vannak így ezzel, nyerik a kényelmességi versenyt velem szemben. Aztán persze otthon (nagyon) néha megkapom, hogy ezt vagy azt ne csináljam helyettük, nem kell őket kiszolgálni. Szóval hol a határ? A segítés és a kiszolgálás között.
Nagyon tudom sajnálni őket, és akkor elindulok. Helytelen. Azt a kifogást sem tehetem, hogy szeretetből csinálom, mert akkor az helytelen önző szeretet lenne. Ha sajnálom őket, az nekem rossz, szenvedés. Ha megcsinálok valamit helyettük, már nem szenvedek. De vajon, a valószínűleg indokolatlan kényeztetés sőt kiszolgálás hosszú távon jó nekik? Nem hat ez az önállótlanná tétel irányában?
Visszaemlékszem, hogy apám mondta, az a természetes, ha az apák terhet raknak fiaikra, a anyák kímélni igyekszenek őket. Tamási Áron csodálatos Ábel könyvére hivatkozott. Az is fájdalmas búcsúval kezdődik, amikor a kisiskolás korú fiút feltarisznyázzák és a meleg otthonból a félelmetes vadonba kell mennie erdőpásztornak. Édesanyja szíve majd meghasad, de a szükség és a józanság parancsára erőt vesz magán.
Ma már más világot élünk, mondhatja valaki. Viszont Vekerdy említ egy svájci esetet, amelyben az óvodás fiú egyedül teszi meg az otthon és az óvoda közötti, kereszteződéseket is tartalmazó, nem rövid utat. Arra is emlékszem, hogy volt családi barátom mesélte, kicsi lányokként együtt jártak a húgával a Bem rakpartról az Áldás utcai óvodába 46-48-ban.
Szóval, ha tavasszal előkerül az otthon és az iskola közötti autóztatás kérdése, azzal kapcsolatban nem fogok szólni semmit. Ha kell felidézem magamnak, hogy vannak kisebb gyerekek, nem kevesen, akik óra körüli nagyságrendben közlekednek, gyalogolnak naponta. Unokáimnak sem fog megártani. Legfeljebb valamennyi szabad időt veszítenek. Kevesebbet „gépezhetnek”, és esetleg magukra maradnak a gondolataikkal, ami nem feltétlenül baj.

Ja, jut eszembe. Tenisz után viszont (buta ember!) a kulcs csomót felejtettem a pálya melletti fogason. Botikám, benn maradtak a kulcsaim a fogason, szaladj be hozd ki lécci.
Szó nélkül megtette.

Száday Rezső
Life coach