Hoppá, gondolhatja valaki a cím olvastán: ezt elírták, megadót kellett volna írni. Nem, nem elírás. Odaadóan szenved. Pontosan ezen gondolkoztam, amikor újra és újra beugrott egy előző napi beszélgetés, amit egy számomra kedves, idős hölggyel folytattam. Mikor hogylétük felől érdeklődtem, érkezett a szokásos, visszafogott panasz megtoldva egy súlyossal. Szeretett társa nemrég veszítette el kilencvenhét éves fivérét. És hát a fivér szegény felesége, az valami borzasztó! Csodálatos férjét veszítette el, akivel gyönyörű életet éltek együtt. Közben kiderült, az illető nagyon szépen halt meg. Elaludt.
2017-10-29
Azt hiszem a dolog Amerikából származik és Európában (bőven a pozitív pszichológia megjelenése előtti időben) úgy ismerhettük meg, mint egy „keep smiling” (mindig mosolyogj!) kultúrát. Ez olyasmit jelent, hogy minden körülmények között bátorságot, bizakodást kell mutatni, másként: légy mindig pozitív. Sokan hivatkoztak arra, hogy nézd meg az amerikaiakat, azok bezzeg mindig mosolyognak. Időnként persze felmerülhet a kétség, ha náluk annyira töretlen a jókedv, a jól-lét, akkor miért járnak annyian
Mondják sokszor barátságtalanul vagy akár ellenségesen annak, aki például kéretlen tanácsot ad. Akkor is, ha mást akarunk védelmezni. Joggal, hiszen a kéretlen prókátor se sokkal jobb. És tényleg a más dolgával foglalkozik az ilyen, sőt, ami rosszabb beleszól. Persze foglalkozhatunk magunkban is, csupán gondolatban a mások dolgával. Hányszor várjuk a másiktól, hogy ezt vagy azt tegye, vagy éppenséggel ne tegye. Ilyenkor aztán, noha, mivel nem szóltunk, nem utasítanak rendre, viszont következmény nélkül ez sem marad. Egyrészt könnyen baj lehet abból, ha kritizáljuk a másik viselkedését
A mai világ azt sugallja, hogy igen. Hogy a pörgés minden. Legalábbis ez a mainstream. Ez a divat. Akkor jön a következő kérdés: mindig követni kell-e a divatot? Az jó dolog? Félreértés ne legyen! A divat szép, érdekes dolog, megvan az értelme, de helyén kéne kezelni, lehetőség szerint. Ahogy ezen agyalok két eset jut eszembe. Az egyikben általános iskolai tornatanárunkra (Szabadi Tibor tanár úrra, huhh, eszembe jutott a neve, de jó!) emlékszem. Pontosabban arra, hogy meglepett bennünket nyolcadik év végén megeresztett, tőle váratlanul komoly tartalmú búcsú-szavaival. Azt mondta, sajnálja, hogy elválunk. Lehet, hogy lesz, aki köszönni fog neki, esetleg szívesen; talán lesz, aki elfordul. Mindkettő rendben van – mondta. Viszont nem szeretne, (mostanira fordítva a szót) oldalt nullás
Ezzel, a