Tényleg mindig pörögni kell?
A mai világ azt sugallja, hogy igen. Hogy a pörgés minden. Legalábbis ez a mainstream. Ez a divat. Akkor jön a következő kérdés: mindig követni kell-e a divatot? Az jó dolog? Félreértés ne legyen! A divat szép, érdekes dolog, megvan az értelme, de helyén kéne kezelni, lehetőség szerint. Ahogy ezen agyalok két eset jut eszembe. Az egyikben általános iskolai tornatanárunkra (Szabadi Tibor tanár úrra, huhh, eszembe jutott a neve, de jó!) emlékszem. Pontosabban arra, hogy meglepett bennünket nyolcadik év végén megeresztett, tőle váratlanul komoly tartalmú búcsú-szavaival. Azt mondta, sajnálja, hogy elválunk. Lehet, hogy lesz, aki köszönni fog neki, esetleg szívesen; talán lesz, aki elfordul. Mindkettő rendben van – mondta. Viszont nem szeretne, (mostanira fordítva a szót) oldalt nullás
géppel levágott, zselézett hajú divatmajmokkal találkozni. Az ilyen emberek – szerinte – önmaguk megkülönböztetésére, különállásukat mutatandó, azonnal lemajmolják a legújabb divatot és éppen ezzel bizonyítják, hogy ténylegesen nincs igazi egyéniségük. Arról nem is beszélve, hogy mennyire komoly ember, milyen értelmi képességekkel rendelkezhet az, akinek ez fontos, ez a lényeg, ilyenekkel foglalkozik. (Mondjuk pl. focistának lehet komoly.) A másik történet egy fiatal, első gyermeküket váró házaspárról szól, szintén megtörtént eset. A névválasztáson vitatkoztak. A férj azzal utasította el a várandós anyuka által javasolt nevet, hogy az nagyon divatos. A játszótéren minden második fiú megfordul erre a névre – érvelt. Nem választhatom ezt a nevet, csak azért, mert divatos? – vágott vissza a feleség. (NB azt választotta.)
Úgy vélem, mindkét eset ad muníciót az elmélkedésre, ha jut ilyenre idő a pörgés közben. Szóval, hogy mikor az én választásom valami, és mikor tudatos vagy tudattalan követése egy – egyébként ki tudja meddig tartó – divatnak. Meggyőződésem szerint alapvetően célszerű védeni magunkat attól, hogy diktáljanak nekünk. Viszont lehet, hogy ahhoz gondolkozni kéne? Végig kéne gondolni: kell ez nekem vagy nem? De mikor? Hiszen állandóan pörögni kell. Mindig kell valamit csinálni, még akkor is, amikor azt a valamit passzívan tesszük: utazunk a villamoson, például. Zenét vagy rádiót hallgatunk és legfőképpen a telót masszírozzuk. A pörgés része az azonnaliság. Eszembe jut valami, hallok vagy látok valamit, nosza felhívom Lutz Gizit vagy Kolbász Gyurit és elmondom neki, lefényképezem elküldöm neki stb.
„Hamar munka ritkán jó” – tartja a közmondás. Ez eléggé kézenfekvő, ugyanis könnyen belátható, hogy a kapkodásban ez is, az is lemarad, kimarad: az eredmény nem lesz megfelelő. Vajon van-e valaki, akinek soha nem okozott, valamilyen szintű problémát egy hirtelen, meggondolatlan válasz, visszavágás, gesztus vagy tett? Olyan, ami kiszaladt, zsigerből jött, azaz megkerülte a tudat minimális kontrollját. Persze hasonlóképpen kárt okozhatunk olyan valamivel, ami esetleg nem azonnali, de végig gondolatlan. Sajnos azzal, hogy gondolkozni kell, még nem zárhatjuk le a kérdéskört. Nem tudom, hol hallottam a kitételt, miszerint, akiknek állandóan kell, hogy szóljon valami (TV, vagy rádió otthon, zene még útközben is) azok vajon nem a saját gondolataikkal félnek-e találkozni? Például megoldást kell találni egy egy dilemmára. A tudatunk viszont hozzá van szokva a pörgéshez, így a gondolatok állandóan egy szűk, zárt körben pörögnek. Ez képtelenné tehet egy kérdés, dilemma vagy probléma alapos mérlegelésére. Nincs mód a lehető legtöbb szempont megkeresésére és azok végig gondolására. Azok – akiknek nem kell mindig pörögniük – tapasztalhatják, hogy kérdéseiken, dilemmáikon gondolkozgatnak, és előbb utóbb kigurul a legjobb megoldás. Nagy élmény.
Száday Rezső
About Author
