Érthetetlen, hogy miért csinálják?

Iskolakezdéskor felmerülő szülői aggodalom, hogy az új közegben, esetleg az átlagostól valamiképpen eltérő gyerekük nem lesz-e bántalmazás céltáblája. Ilyenkor merül fel a kérdés, hogy egyáltalán miért csinálják ezt a gyerekek? Egyszerűen érthetetlennek tűnik, hogy mi jót találnak a gonoszkodásban?

Látszólag nincsen egyszerű válasz, pedig azok, akik ismerik a dhammát, a természet törvényét és tudják, hogy a világ és benne az ember hogyan működik, azok tudhatják a választ.

(tovább…)

Kérdés – válasz -intelligencia

Szerencsére az esetek nagy többségében a címben lévő első két dolog egyensúlyban lehet.

Kérdés: Hoztál kenyeret?

A válasz: vagy igen vagy nem.

Érvényes kérdésre érvényes válasz.

Sajnos azonban rengeteg helyzet van, amikor az ügy nem ilyen egyszerű,. Gyakran kimondottan problémás, sőt esetenként sokak számára gyötrelmes lehet pl. az olyan kérdés, hogy mi az élet értelme, miért sújtja őket egyik csapás másik után, és így tovább.

Nem tudom – mondjuk a klasszikus görögök közül – ki ismerhette fel először, hogy amennyiben egy kérdésre nem adható válasz, akkor a kérdés feltevése lehet helytelen (érvénytelen kérdés). A múlt század olyan – nagyszerű filozófusoknak is tekinthető – fizikus óriásai, mint Planck, Bohr, Einstein, Heisenberg közül sem mindenki számára volt ez ilyen egyértelmű. (Lsd. Heisenberg, A rész és az egész c. könyvét).

(tovább…)

Kell-e, és ha kell miért?

Mármint a pride, a szexuális kisebbségek identitásmozgalma és főleg az ehhez kapcsolódó felvonulás. Sokszor és régóta hallott (középen állók?) által megfogalmazott vélemény és, alamuszi álliberális szólam, hogy “nincsen semmi kifogásom a homoszexuálisok ellen, de …”. Szóval szerintük ne legyen felvonulás, mert felesleges felhajtás, megbotránkoztatás stb.. Ezt persze rögtön cáfolja egy ismerősöm tapasztalata, amiről tiszteletet parancsoló önkritikával a következőt írja FB posztjában:

“… ott voltam a magukat látni engedők között. Többször észrevettem saját magamban a másság elítélését, és most végre tudtam tenni is azért, hogy ne ezt, hanem az együttérzést erősítsem. Jó volt a sokszínű embertömeggel együtt érezni. Hogy a vonulók nem megbotránkoztatni akarnak, hanem elfogadást és szeretetet és toleranciát vágynak. Hogy ne kelljen szégyenkezve, rejtőzve élniük. Így nekem is könnyebb megbarátkozni olyan tulajdonságaimmal, amiket eddig elítéltem és rejtegettem magamban.”

(tovább…)

Hogyan alakulnak ki az érzelmeink?

Tündéri csattanóval fejezi be Ongjerth Hanna Ahmad c. egyes szám első személyben írt tárcáját (in Nyitott mondat 2019. április 18.), ami arról szól, hogy Ahmadnak elege lesz a német beszéd és íráskészség munkafüzetében szereplő feladatból, fellázad, hogy ezt ő nem csinálja. Ettől a tanárnő, önmaga számára is kicsit érthetetlenül megharagszik és megkéri Ahmadot, hogy üljön hátrébb, ne zavarja a munkadinamikát. A feszültséget fokozó Ahmad persze először nem, majd a szünetben mégis hátrébb ül.

Pár nap múlva összefutnak a teakonyhában és Ahmad a kredencen lévő műanyag pohár felé mutatva érdeklődik, hogy – az meg honnan van?

(tovább…)

Lehet-e, szabad-e sajnálni az elkövetőt?

Sokan talán nem is értik, hogy hogyan lehetne. A kétszeres gyilkost (mondanák), aki tök részegen 160-al beledurran egy piros lámpánál álló kocsiba és megöl két tehetséges fiatal fiút. A most előkerülő eset a tavalyi Dózsa György úti, szintén féknyom nélküli és hasonlóan kettős halállal járó gázolást követő gyűlölet reakció hullámokat váltott ki. Közben a gyűlölködők nagy része nem is érintett.

Sírva kért bocsánatot a szentendrei úton súlyos balesetet elkövető O. Áron “Két család életét tettem tönkre felelőtlenségemmel. Azt is tudom, nem tudok jobban bocsánatot kérni tőlük. Nem telik el úgy nap, hogy ne járna a fejemben az a bizonyos nap. Mégis kérem a két fiú családját, hogy bocsássanak meg nekem. Nem tudok, és nem is tudok semmit felhozni a mentségemre.” Még azt is mondta, hogy a börtön könnyebb lesz annál, mint ami utána rá vár majd a kinti életben.

(tovább…)

Száraz november

Eddig jó, tehát teljesen száraz volt a november. Egy csepp eső nem jött.

Hülyülést félretéve azon gondolkoztam, hogy egyszerűen csak a divat kapta így fel ezt az egy hónapra vállalt alkoholmentességet, vagy okosodunk is? Jó volna ez utóbbiban hinni, ahogy egyértelműen látszik, a megmozdulás mind szélesebb körben jelenik meg.

Boldogabb helyeken persze már azon is gondolkodnak, hogy november, vagy január lehetne az igazi hónap, továbbá vizsgálják a száraz hónap hatását is. Nagyjából az látszik egyszerűbb következtetésnek, hogy egy ilyen hónap leszoktatásra (nyilvánvalóan) nem alkalmas. Mindenesetre akár sikerült, akár nem, aki felvette a kesztyűt az nagyobb mértékben vált képessé különböző szituációkban visszautasítani az alkoholt. Az egy hónapos absztinencia hatását a testre és a májra nem vizsgálták, ezzel kapcsolatban már régóta rendelkezésre áll elég sok okosság. (tovább…)

Tudattalan távollét

Ez meg mi a bánat kérdezheti valaki. Hát éppenséggel lehetne a tudatos jelenlét ellenkezője. Nyilván, akik kitalálták és használják a tudatos jelenlét fogalmát tiltakozni fognak, hogy nem így gondolták. Azt hiszem tudom hogyan gondolták, mert foglalkozom a tudatosság, tudattalan és tudatalatti kérdéseivel. De aki nem az mit fog érteni ebből? Sajnos nekem, és tartok tőle nagyon sokunknak, a jelenlét annyira kötődik a fizikai helymeghatározáshoz, hogy – finoman szólva – nem kézenfekvő a két szó összetételéből alkotott fogalom értelme.

Meggyőződésem, hogy szerencsésebb lenne mindennapi tudatosságról, sőt egyszerűen tudatosságról beszélni. Ugyanakkor már ezzel is lehet baj, mert a legtöbb embernek a tudatos vagy tudatosság szó nem mond túl sokat. Pedig itt csak a tényleges ellentéttel kéne szembeállítani, mégpedig a tudattalannal, sőt még egyértelműbben az automatikussal. Ha valamit automatikusan csinál az ember, az azt jelenti, hogy nem tudatos, nincs ott a tudatával (távollét) a tudat alattijára hagyatkozik. Mi baj lehet ezzel, merül fel a kérdés? Nagyon sok helyen, főként ezoterikus szövegekben, valamint keleti tanításokban megtalálható a a tudatosság fontosságára való figyelmeztetés. Sokkal ritkábban találkozhatni viszont az ehhez kapcsolódó indoklással, magyarázattal, hogy miért is?

(tovább…)

Köszönöm a születésnapi jókívánságokat

És a temetői kép mit keres itt? Megmondom. A születésnapom nem nagy szám. Akkor sem, ha jól esik, ha azt a hozzám közel állók és a kedves rám gondoló barátok, ismerősök jókívánságaikkal eszembe juttatják. Nekem ez a nap a szüleimről, de legfőképpen az édesanyámról szól. Róla, akinek az életemet és azon túl is rengeteget, talán a legtöbbet köszönhetek.

Nálunk a családban nem volt anyák napja. Már nem emlékszem mikor vezettette be apánk velünk, hogy a születésnapunkon virággal, megemlékezéssel köszöntsük édesanyánkat. Amíg élt ez így is volt. Amíg élek ez a nap az övé, rá gondolok. Kicsit arra is, mennyire sajnálom, hogy nem adhattam neki többet.

Attól az élettől és kultúrától, amelyben nevelkedtem és felnőttem elég távolra kerültem. Másként látom az életet és halált, ill. az ezzel kapcsolatos szokásokat. Ez látszik a síron is. Amikor édesanyám egész nap velem van gondolatban nem imádkozom érte, hanem mettát, szerető kedvességet küldök neki, hogy bárhol van is bármilyen formában is legyen boldog, békés és (szenvedéstől) megszabadult.

Fegyelmezés = tanítás vagy büntetés

Felugrik a facebookon az Ursus Libri híradása, hogy újranyomták Daniel Siegel – Tina Payne Bryson Drámamentes fegyelmezés c. könyvét ami nagyrészt arról szól, hogy inkább ne büntessünk (mármint gyereket).

Valamikor a középkorban a latin disciplina szót elsősorban tanítás, tanulás, útmutatás értelemben használták. A latinból származó angol disciple szó egyébként ma is tanítványt jelent. Sajnos az utóbbi századok és évtizedek gyakorlatának megfelelően fegyelem alatt inkább a megkívánt, diktált viselkedésnek való megfelelést kell érteni, és a fegyelmezés leggyakoribb eszközeként a büntetést. Tudomásul kell azonban venni, hogy a szülő-gyerek, főnök-beosztott, stb. fölé- és alárendeltségi viszonyban oly gyakran alkalmazott merőben erőltető/kényszerítő eszközök nem mindig és nem a legmegfelelőbb módon visz el a lehetséges megoldáshoz, a minden szempontból elfogadható viselkedéshez.

Ezek bizony gyakran rövid lejáratú stresszhez, néha pedig maradóbb, esetleg a tudat elérhetetlen mélyén elbújó sérüléshez vezethetnek. Másrészről viszont, nem lehet, hogy a magasabb rendűség nem feltétlenül csak jogot, hanem kötelezettséget is jelent? Feltéve persze, ha felnőttként is komolyan veszi valaki a gyerekeknek oly szívesen zengett bölcsességet, miszerint „okos enged szamár szenved”.

Mi történik, ha a gyerek „horribile dictu” nem az elvárásnak megfelelően cselekszik, viselkedik, mi több tiszteletlenül, igazságtalanul megbántja szülőjét? Manapság mintha ennek túl gyakran egyszerűen büntetés lenne a következménye. Ebben az esetben azonban az autoriter, önmagát magasabb rendűnek tekintő sajnos hamar a másikat alsóbbrendűnek tekintett szintjére csusszan le. Legfőképpen, ha elveszíti a fejét, és vakon reagál. Ha a felsőbb szinten akar maradni, akkor nem tévesztheti szem elől, hogy a „támadást” ami őt érte,ne vegye magára, mert az nem őt minősíti, hanem – mondjuk így – a támadót vagy talán még őt sem, inkább annak egy aktuális, érzelmileg vezérelt állapotát.

Amennyiben ez sikerül, akkor oda is eljuthat, hogy meggondolja, tud-e segíteni, ami pedig erkölcsileg magasabb rendűként – szerintem – kötelességének tekinthető. Ha nem sikerül, hanem erőből intézi el a nézetkülönbséget, akkor ő csupán az erősebb majom a majomközösségben. Viszont egy alaposabb vita arról, hogy most akkor büntessük-e a gyereket vagy ne, és (Karinthyval szólva, ha igen, akkor miért ne) nagyon messzire vezetne, és messze meghaladná jelen okoskodás kereteit.

Száday Rezső
Life coach