Énháromságom: 3. A határok

Énháromságom: élet-keret és -tartalom
3. A határok

Nagyon idős, szépen kiöltözött, megilletődött házaspár a válóperes tárgyaláson. Egy ideje folyik a tárgyalás, a felek eleinte félénken, majd egyre jobban belemelegedve válaszolgatnak, amikor a bírónő megkérdezi – hány éve házasok, asszonyom? Néni már kicsit feszülten válaszol – 62 éve, bírónő. Hatvankét éve – kérdezi a bírónő – és most akarnak elválni? Igen – mondja a néni – mert, ami sok az sok.

Hát ez az! Hol a határ? Azt még igen, de ezt már nem. Mikor és hogyan telik be a pohár és mi lesz az az utolsó csepp a pohárban, vagy másképpen, mikor és mitől mondjuk azt, hogy ami sok az sok? Az egyik nehezítő tényező, hogy a problémák többnyire nem azonnal jelentkeznek tűrhetetlenségükkel, hanem összegyűlnek, halmozódnak.

A béka klasszikus esete: forró vízbe téve kiugrik, de ha hideg vízben kezdi gyakorlatilag „megfőzhető”. (Brrrrr!!) Mi emberek is tudunk hasonlóan viselkedni. Aztán határsáv van-e? Nyilván az is kell, hogy legyen (értelmezés kérdése?). Nem vagyok az a kimondott horoszkóp hívő, de „mérlegség”-em következtében bizony nem ritkán veszem észre, hogy a döntésképtelenségtől szenvedve hosszasan billegve ténferegek a végül is a döntés eredményeként vállalandó igen és nem között kialakuló sávban.

Minden bizonnyal, valamilyen mértékben mindenki számára ismerősek lehetnek az alábbi dilemmás szituációk. Fáradt vagyok vagy csak lusta/kényelmes? Ez most segítség vagy, kiszolgálás részemről; segítek vagy kihasználnak, hiszen ö is simán meg tudná csinálni? Ez nem a reklám helye tájékoztatást adok. Tényleg éhes vagyok, vagy csak unalmamban akarok enni? Nem ettem eleget, vagy csak a szemem kívánja? Aztán például nem mindig ismerhető fel, hogy melyik az őszinte empátiából/asszertivitásból származó óvatos megfogalmazás és mi a hátsó szándékkal előadott sumákolás. Nem feltétlenül sikerül meglátni a különbséget az őszinte meggyőződésből és a gazsuláló számításból előadott kimondott dicséret/bók között.

Tovább bonyolíthatja a dolgot a relativizálás. Az etikus (vallom, hogy ez nem képtelenség) akár helyi, akár országos politikusnak vannak nagyszerű és hasznos elképzelései a közcélokkal kapcsolatban. Ahhoz, hogy ezt megvalósíthassa hatalom szükségeltetik. A hatalmat pedig sajnos anélkül képtelenség megszerezni és megtartani, hogy olyasmit csináljon, amit egyébként nem szívesen tenne. Mondjuk a maga számára a határsáv a kifogástalan és az elfogadhatatlan között húzódik. De hol az a határ, amit semmiképpen nem léphet át? Ki az, aki ezt meghatározhatja, amikor ezt, a más és más helyen meghúzott határt az embereknek a politikushoz való viszonya döntő mértékben befolyásolhatja.

A szexuális és egyéb abúzusról folyó, majd világméretű vihar sok embert rádöbbentett arra, hogy itt is tulajdonképpen a hatalomról van szó. Aztán a relativizálás, ugye? Elnézem neki, mert nagy ember. De mit igen és mit nem?

Ráadásul az a feneség, hogy amint arra fentebb a politikussal kapcsolatban céloztam, a határok mindenkinél máshol vannak. Egyikünk szíre-szóra szaladgál az orvoshoz. A másik nem mer elmenni, mert fél, hogy ott felsül. Kiderítik, (esetleg rámondják) nem is beteg, ezért hát a határt odébb tolja, elnyomja az intő jeleket (rosszul értelmezi?). Aztán például a gyereknevelésnél gyakorta dilemma a komoly, felelősségteljes szülő számára, hogyan valósítsa meg a „szabadon, de mégis keretek között” helyesnek tartott elvét. Szóval „a mit igen (mikor és hogyan) és mit nem” kérdéseiben, ami az egyiknek elvszerűség, következetesség és határozottság, az a másiknak katonai drill és égbekiáltó kíméletlenség lehet. (Talán mellékszál, de ilyen esetben szintén célszerű kihagyni a „kinek van igaza” c. játékot, erről is beszél Marshall itt: https://www.youtube.com/watch?v=g8dDDtjrrow&t=26s)

Aztán a politikai gyakorlat szempontjából hol a határ a populizmus és a demagógia között? A hazugságnál? Elhallgatás, félre tájékoztatás, füllentés, egyszerű hazugság, ordas hazugság; ilyesmik vannak a határsávban, de fogalmilag ezek lehetnek eszközök is. Az összes ilyen eszközt alkalmazza az, aki tartós házastársi hűtlenségben, gyakorlatilag folyamatos hazugságban él. (Jellemző, hogy a buddhai tanításban ez a téma olyasmi megfogalmazással kerül elő, hogy „nem hazudik ill. nem mond kevesebbet, mint a teljes igazság”.)

Azt hiszem látható, hogy az értelmezés és a határok nagyon szoros összefüggésben állnak egymással. Az értelmezés építő elemei a fogalmak (szerveződései meg talán a fogalmi rendszerek?). Éppen ezért nagyon fontos, hogy a fogalmakat időnként meghatározásokkal, definíciókkal ragadjuk meg. A definiálás a latin vég(e), határ szóból származik és fogalmak határainak megszabását jelenti.

A határok számomra mégis külön témakört jelentenek, talán mert végső soron mindennapjainkban abból a szempontból fontos, hogy megtaláljuk a helyes határt. Mi az, amit ne tegyünk és mi az amit ne fogadjunk el? Mindkettővel kapcsolatban egyszerűsítési lehetőséget jelent ha a saját érdekkörünkben maradunk.

Segíthet annak a fel- és elismerése, hogy erkölcs nélkül nincs harmonikus élet. Minél közelebb vagyunk az erkölcsileg ideálishoz, egyenes következményként életünk annál harmonikusabb lesz. Triviális példaként szerepelhet a fent említett hűtlenségi élethelyzet: minél közelebb vagyunk szóban és tettben a teljes igazsághoz annál kevésbé zavarja a harmóniát a lebukástól való félelem.

Ezen túlmenően csak előítéletmentes, valós világlátás (erről legközelebb) és helyes értelmezés kell hozzá. Ne akarjuk megtakarítani a megfontolást, és időt is hagyjunk erre magunknak!

A csepp a pohárban c. kép a készítő engedélyével szerepel. (Patrick’s Photoblog)