Sajnálom, elnézést, bocsánat…

…, már bocsánat, én kérjek bocsánatot?

Olvasom Sally Rooney Baráti beszélgetések c. könyvét és egyszer csak beugrik, hogy a szereplők – valamilyen hangulattal, viselkedéssel elkövetett vagy szóbeli bántásukért stb. – milyen sokszor kérnek elnézést egymástól szóban, többször email vagy messenger üzenetben. Az önreflexió szép példái ezek. Aztán a téma gondolat-láncolatán tovább haladva eszembe ötlik, hogy az Agymenők c. sorozatban is feltűnően sok esetben teszik ezt, de többnyire egy harmadik felkérésére, felszólítására. Nagyon sokszor persze vonakodva.

Azt próbálom kitalálni hogy jó-e ez, és ha igen akkor mire? Nemigen gondolunk arra, hogy milyen fontos a kiegyensúlyozott, negatív (rossz lelkiismeret, bűntudat, szégyen?) tudattartalomtól, szennyezésektől mentes tudat. A bocsánatkérés valószínűleg mindkét fél számára tudattartalom pucolás. A kérőnek, hogy a belátás és a bocsánatkérés után újra folttalannak érezhesse magát, akár megkapja a felmentő elfogadást akár nem, többnyire persze igen. A fogadónak megadja a jó érzést, lám ő is érezte, hogy tettének súlya van, elnézést kért, a kérőnek éppúgy jól esik (amikor már túl van rajta), mint a másiknak a megbocsátás. És akkor „nem történt semmi”?

Valóban? A feszültség csökkentés biztosan elindult, amely folyamat aztán jó eséllyel le is fut. Egy-egy bocsánatkérést megelőzően némi szorongás, érzelmi elbizonytalanodástól indíttatva érzelmi feloldást keresve az ember szembenéz önmagával (még akkor is, ha valamilyen okból nem is jut el a kimondásig). Először a gondolat-érzet-érzés alakul körvonalazódik bennünk, majd eljutunk a verbális  tartalom megfogalmazásig, aztán sokszor ki is mondjuk/leírjuk: sajnálom, elnézést, ne haragudj, bocsáss meg! Ez önismeretet, valóságlátást erősítő, gazdagító lelki folyamat lehet, mindkét fél számára annak is aki csinálja, annak is aki a tanúja lesz, mivel a többnyire magyaráz(kod)ó tartalom, nem mellékesen az esettel kapcsolatos két, szükségszerűen eltérő látásmód összeegyeztethetőségére apellál. Aztán persze létezik spontán előbukó elnézés kérés is. Ugyanakkor vannak, akiknek nem megy a belátás, a hibázás elismerése. Ezek közül néhányan ilyenkor ráutaló viselkedéssel, magatartással gondolják kiegyenlít(het)eni a számlát. A gyerek miután rossz fát tett a tűzre, kérés nélkül rendet rak a szobájában, az elkódorgó férfi egyértelmű indok nélkül virágot visz a kedvesének stb. (gyanús is lesz egyhamar). Talán nem kell mondani, melyik a szerencsésebb. A tisztító hatás elképzelhetően hasonló, bár kisebb mértékű.

Ezzel aztán mindjárt mintha választ kapnánk arra kérdésre, hogy mi történik ha elmarad az elnézés/bocsánat kérés? Valószínűleg mindkét félnél ott a tudatalattiban hátramaradó gubanc, ami a meglévő negatív tartalmakhoz hozzáadódva – az eset súlyától függő mértékben – növeli a tudat szennyezettségét. Még akkor is, ha ez nem tudatosul, nem gondolunk rá, nem foglalkozunk vele! Ez történik például amikor önbecsapással, tagadással, elfojtással megpróbáljuk az ügy jelentőségét lekicsinyelni vagy tagadni. De gyakran előfordul az is, hogy valaki kellő önreflexió hiányában nem ismeri fel cselekedetének káros, vagy bántó következményeit. Az ilyen esetekben a megkövetés elmaradásával a fenti szimmetria megborul. Teljesen jogos ha a sértett szóvá teszi az ügyet, feltéve, hogy ezt megfelelő asszertivitással teszi. Annál is inkább, mert akkor viselkedik megfelelően, ha figyelembe veszi a másik önismereti hiányosságát, hiszen egyáltalán nem lehet biztos a rossz szándékúságban. A nem kellő tudatosságot meg nem méltányos számon kérni.

Milyen bocsánatot kérni? Egyszerű vagy nehéz? Valószínűleg könnyű elfogadni, hogy ez az ego függvénye. A nagy egóju, önmagát nagyszerűnek tartó ember nyilván nem hibázik és ha kétsége lenne, azt inkább legyűri, a tudatalattiba, a feszültség ott tárolódik, adódik hozzá korábbiakhoz stb.. Nehézségeik lehetnek az introvertáltaknak is. Egyebek mellett ez az egyik tényező, amiért handicappel élik életüket. Egyrészt a környezetükkel az átlagosnál sokkal kevesebb és felszínesebbre korlátozott kommunikáció következményeként önreflexiójuk nem a legjobb, másrészt hajlamosak a tagadásra és az elfojtásra. Aki viszont nem tulajdonít önmagának túl nagy jelentőséget, ideális esetben tudja, hogy mit jelent az éntelenség (anátta), hogy az én nem más, mint illúzió az hamarabb belátja, hogy hibázhat, elnézést kér és jobban is jár ezzel.

Végül egy megosztó kérdés. Kérjen, kérhet-e a szülő (nagyszülő) a gyerekétől (unokájától) bocsánatot, elnézést, sajnálkozhat-e? Zavarba hozónak tartanám a késedelem nélkül rávágott akár nem, akár igen választ. Magam inkább az igenre szavaznék. Hogy miért, annak boncolgatása ill. az indoklás végig vitele nagyon hosszú lenne. Ezért a kérdés most maradjon nyitva.