Mi van a felszín alatt?

Amikor  az esetről olvastam arra gondoltam, hogy íme a klasszikus tévhit. Dr Máté Gábor írja le az esetet, a Test lázadása c. könyvében, amit melegen ajánlok mindenki figyelmébe.

A történet idején egy onkológus kollégája kereste fel a szerzőt, aki akkor a palliatív osztályon dolgozott, ahol a kezelés célja elsődlegesen már nem a gyógyítás, hanem a betegek szenvedésének csökkentése, a lehető legjobb életminőség biztosítása. Arra kérte, hogy beszéljen Francis-szel, a 36 éves hererákos páciensével. Furcsa módon „nem azért, mert igényelte volna a palliatív ellátást, hanem éppenséggel azért, mert nem.” A páciens, akinek megfelelő kezelés esetén még több, mint 50%-os esélye volt a gyógyulásra, visszautasított minden, egészségének helyreállítását célzó kezelést. Az onkológus azt remélte, hogy a szerző, tanácsadói tapasztalatainak birtokában segíthet a páciens jobb belátásra térítésére.

Francist nem érdekelték a gyógyulást, vagy legalábbis az élet meghosszabbítását ígérő orvosi statisztikák, a kezelést vallási alapon utasította el. Döntését azzal okolta, (abban a tévhitben volt?) hogy a betegség Isten akarata és már az elhárításával kapcsolatos gondolatokat is Isten akarata elleni cselekedetnek gondolta. A nem vallásos szerző egy, a páciensével ellenkező értelmezést alapul véve próbált érvelni. Nem istenkáromlás-e azt gondolni, hogy Francis ismeri Isten akaratát? Miért lehetne kizárni, hogy Isten nem elpusztítani, hanem próbára akarja őt tenni, tehát egészsége érdekében kötelessége lenne mindent megtenni? Ha Isten a betegség forrása, nem ő a forrása annak a tudásnak is, amely meghozhatja neki a gyógyulást.

„Feltettem neki mindezeket a kérdéseket, de leginkább csak hallgattam. Amit hallottam az egy nagyon zavart és magányos férfi hangja volt, aki hajthatatlanul visszautasította, hogy megmentsék az életét – írja Máté Gábor. Ráadásul egyháza vezetői kifejezetten helytelenítették elképzeléseit és közölték vele, hogy önfejű, és alaptalannak tartják azt ahogyan a felekezet tanításait értelmezi, továbbá támogatták volna az operáció és a lábadozás során. Francis kitartott a saját, (egyháza elöljárói szerint hibás) értelmezése mellett.

Ki az, aki jó szívvel leteszi a garast valamelyik értelmezés mellett? Az autoritárius beállítottságú hajlamos lehet az egyházi vezetésnek igazat adni, a libertariánus pedig Francisnek. Egyébként van-e relevanciája a „ki értelmez helyesen” kérdésnek? Lehet, hogy más kérdést kéne feltenni?

„Nyilvánvaló volt, hogy Francis magányos, nem volt sem családja, sem közelálló ismerőse”
írja a továbbiakban a szerző. Aztán jönnek más a kérdések, amiket Máté Gábor fel is tesz: „Depressziós volt? Egyfajta orvosi segédlettel végrehajtott öngyilkosságra készült?”

Ez az igazi kérdés: akart-e élni vagy nem?

Nem akart. Francist végül fel kellett venni a palliatív osztályra. A rák átterjedt a májára, és elég hamar meghalt, hamarabb, mint ahogyan orvosai jósolták.

Tanulságként talán elmondható, amennyiben egy adott esetnek kétféle, egymásnak ellentmondó értelmezése lehet, akkor nem feltétlenül azt kell keresni, hogy melyik a helyes. Érdemes lehet mindkét értelmezést eldobni és új kérdést keresni. Dr Máté Gábor, az orvos nem elégszik meg az elsődleges információkkal, a betegségek testi szimptómáival, hanem a háttérben lévő életvitelre is kíváncsi és így jut rendkívül értékes felismerésekhez. Hasonlóképpen hasznos lehet, ha nem elégszünk meg a felszínességgel, az elsődleges információkkal. Ha igyekszünk mögéjük nézni, akkor megláthatjuk mi van a háttérben, mi van a felszín alatt, és közelebb kerülhetünk az igazsághoz.

Száday Rezső
Life coach