Van értelme?

Van értelme?

Mármint az életnek. Ezzel kapcsolatos elmélkedés olvasható Magyar László András ÉS-beli cikkében, aki hitet tesz amellett, hogy botorság keresni az élet értelmét. „Az értelem és cél ugyanis az emberi gondolkozás által létrehozott fogalmak, a gondolkozáson kívül nem léteznek, míg az élet a gondolkozáson, sőt az emberen túl is létezik, mégpedig anélkül, hogy az „értelem” és a „cél” fogalmára szükség lenne.”

Valószínűleg nincs ember, akinek az életében ez a problematika a legkülönbözőbb formában nem kerülne elő, mégpedig nagyon sokszor gyötrő kérdések, az élet értelmével kapcsolatos kétség formájában merülnek fel, előhívójuk pedig a szenvedés. Éppen ezért érdemes túllépni az élet hétköznapi elképzelések szerinti értelmének keretein túlra.

Mindenek előtt feltétlenül ki kell emelni, hogy a szenvedés fogalmába ezúttal a közönséges fizikai fájdalomtól kezdve az élet nem kielégítő voltáig minden beleértendő. Kézenfekvő, hogy ez univerzális, tehát mindenkit érint, hiszen senki sem képes megakadályozni, hogy soha ne, vagy minél ritkábban történjen vele olyan, amit nem szeretne és mindig, vagy többnyire megtörténjen, amit szeretne. Nyilvánvaló, hogy valaminek (egészség, vágyott személy vagy tárgy) hiánya sokszor kellemetlen, fájdalmas. Ugyanakkor a jó, a kellemes ha van is valamennyi ideig, egyrészt gyakran együtt jár az elvesztésével kapcsolatos aggodalommal, másrészt természetesen nem is tart örökké és a kívánatos dolog elvesztése hamar újabb (hiány) szenvedés forrásává válik. Ennek ellenére sokan úgy gondolják, hogy nem szenvednek. Még többen tagadják, hogy életükben több lenne a szenvedés, mint a jó. Ez pedig ugyanolyan önámítás, önbecsapás, mint amikor az élet értelmét kényszeresen keresők kitalálnak maguknak valamit, amit aztán tévesen életük értelmeként tarthatnak számon. Ez nagyon sok minden lehet, a szóban forgó cikk négyet említ és fejt ki részletesen.

A cikk szerzője által végigvitt gondolatmenet konklúziója, hogy felesleges keresni az élet értelmét, abból talán az következik, hogy „az életet egyszerűen élnünk kell, ami azt jelenti, hogy le kell élnünk az elejétől a végéig. Az pedig, hogy odafigyelünk-e rá, csinálunk-e közben valami hasznosat … teljesen mindegy. Ha ugyanis az életnek nincs célja vagy értelme értékelni sem lehet sem belülről sem kívülről”.

Magam is úgy gondolom, hogy felesleges életünknek mindenáron valami különös vagy megfogalmazható értelmét keresnünk. Attól viszont célja még lehet. Biztos vagyok abban, hogy sokan osztják azon véleményemet, miszerint sem az ember, sem a környezete szempontjából nem mindegy, hogy valaki hogyan éli le az életét, és szerencsére az élet jobbá tételére van lehetőség. Ilyen, jobb életet eredményező fejlődés végbemehet spontán módon, vagy valamely trauma esetleg revelatív élmény hatására, továbbá tudatos önfejlesztéssel. A számos elemében a Buddha eredeti tanítását követő, abból elvevő és ahhoz hozzá tévő tibeti buddhista vallás vezetője a Dalai láma azt mondja, hogy az életünknek van célja, mégpedig az, hogy boldogok legyünk, ami magában foglalja azt az imperatívuszt, hogy törekedjünk a boldog életre. A tibeti buddhizmus egy bizonyos kultúra csodálatos kincsestára. A vallásokhoz és a szektákhoz tartozó rítusoktól, rituáléktól és szertartásoktól idegenkedő emberek számára a fejlődés, az élet jobbá tételének lehetőségét mégis a Buddha eredeti tanítása, az a Dhamma adja, amelynek elengedhetetlen része a Vipassana meditáció.

Míg az összes többi meditáció célja a tudat lenyugtatása, ennek az egyedülálló meditációnak a célja a tudat tisztítása. A megfelelő és rendszeres gyakorlás eredményeként az olyan szenvedést okozó negatív tudattartalmak, mint feszültség, harag, bosszúvágy, irigység, féltékenység, félelem, türelmetlenség, elégedetlenség stb. fokozatosan leépülnek és helyükbe olyan pozitív minőségek lépnek, mint a kiegyensúlyozottság, nagyvonalúság, elfogadás és türelem. Nem nehéz belátni, hogy amennyiben sikerül életünket békésebbé, harmonikusabbá tenni, azzal környezetünknek is jó teszünk. Meglehet, hogy ez így elmondva sokak értetlenkedését, sőt idegenkedését fogja kiváltani, de remélhetően néhányak érdeklődését is felkelti. Az érdeklődő jutalma pedig az lesz, hogy megismeri az élet törvényét (ami persze törvényszerűségek halmaza) és ezen belül megérti azt hogy hogyan működik az ember. Ugyanis minél nagyobb mértékben a természet törvényének megfelelően élünk, annál kevesebb szenvedést okozunk magunknak, márpedig ez – bármily hihetetlennek tűnik – teljesen rajtunk múlik.

Végezetül pedig aki elindul a Dhamma ösvényén, a szenvedés megszűnéséhez, a megvilágosodáshoz vezető úton, végső céljának azt fogja tekinteni, hogy tudatának folyamatos tisztításával elérje a végső ellobbanást a Nibbánát (szanszkritül Nirvánát), tehát azt, hogy ne kelljen újra visszatérnie ebbe a világba.

Ugyanis az élet valóban több szenvedést mint örömet jelent.