Kinn már a sötét, téli délután. Benn az otthonos nappaliban, érezhetően lezárult a délután kötelező szakasza a közeledő játszás ígéretével. A nagyobbik végzett a kémiával is, ami azt jelenti, hogy miután megtanulta az ásványi szenekről szóló anyagot átbeszélgettük az egészet, majd egyhuzamban felmondta a leckét. Éppen az alacsony szekrény előtt, a földön ülve pakolta be a másnapra szükséges könyveket és füzeteket a táskájába, amikor a szobájában tanuló öccse jött le a lépcsőn, és jelenti, hogy készen van a tanulással. Az ebédlőn keresztül érkeznek is az amerikai konyha felől a papától, az engedékeny természetemnek számon kérően hangzó, ellenőrző kérdések: ez is megvan? azt is átvetted? majd a záró kijelentés: nem akarom hallani, hogy valamelyik négyest hoz haza. Merthogy majd megmutatja az ő bizonyítványát. Azzal talán lehet híreskedni, de a mama, bár nem volt rossz tanuló, kötelező példaként nem hozható fel a fiúknak. Meggyőződésem szerint egyik se számít, egyébként.
2018-01-04
No persze nem olyasmiről van szó, hogy mondjuk, gondolj egy számra, vagy neadjisten gondolj egy csodára és részed lesz benne, hanem most egy konkrét dologra kéne gondolni. Ez úgy jutott eszembe, hogy azon morfondíroztam, mi lett például a Karácsonyból. Kötelező tennivalók, feladatok sokasága. Az ajándékozás, a „kinek mit vegyek és mennyiért” néha kínzó, nagyon sokszor problémát okozó kötelezettsége. A rítusok és rituálék betartásának, ésszerű indokok által alá nem támasztott kötelezettségének kielégítése.
Milyen csudás várni a Jézuskát, meg persze a Mikulást, meg a nyuszit. Sajnos eljön a mese fájdalmas vége. A felnőttek is úgy érzékelték a családban, hogy a gyanú már egy ideje befészkelte magát unokáim fejébe, de Boti (13) és Bálint (11) még mindig hinni akartak. A probléma a nagynénivel folytatott esti telefon beszélgetéssel vetődött fel. Ugyanis azt kérdezte, hogy mit kérnek Karácsonyra, majd azzal nyugtázta a választ, hogy a papa meg a mama mindig kitalál valami jót. Na ez beakadt nekik és a beszélgetés befejeztével megkérdezték nagyanyjukat, mert csak ő volt otthon velük – Nana, tényleg nem a Jézuska, hanem a mama és a papa hozza az ajándékokat?
Sajnos sokszor bizony tévesen! „Az emberek nem a dolgoktól félnek, hanem attól, amilyennek látják azokat.” Valószínűleg ezen, Epiktetosztól származó bölcs mondás alapján mondogatta apám gyakran, hogy nem a dolgok rosszak, hanem a róluk alkotott elképzeléseink. A velünk hozott tudati örökségünk, valamint az életünk folyamán szerzett tapasztalataink, élményeink befolyására a világot tévesen látjuk, nem olyannak amilyen az valójában. És ezúttal nem azokra az egyszerűsítésekre gondolok, amikről az 
Nagyon idős, szépen kiöltözött, megilletődött házaspár a válóperes tárgyaláson. Egy ideje folyik a tárgyalás, a felek eleinte félénken, majd egyre jobban belemelegedve válaszolgatnak, amikor a bírónő megkérdezi – hány éve házasok, asszonyom? Néni már kicsit feszülten válaszol – 62 éve, bírónő. Hatvankét éve – kérdezi a bírónő – és most akarnak elválni? Igen – mondja a néni – mert, ami sok az sok.
Börtönbüntetését leöltött ember tele félelemmel és aggodalommal tart hazafelé. Utolsó levelében azt írta a családjának, arról fogja tudni, hogy megbocsátottak-e neki, ha egy 
Hoppá, gondolhatja valaki a cím olvastán: ezt elírták, megadót kellett volna írni. Nem, nem elírás. Odaadóan szenved. Pontosan ezen gondolkoztam, amikor újra és újra beugrott egy előző napi beszélgetés, amit egy számomra kedves, idős hölggyel folytattam. Mikor hogylétük felől érdeklődtem, érkezett a szokásos, visszafogott panasz megtoldva egy súlyossal. Szeretett társa nemrég veszítette el kilencvenhét éves fivérét. És hát a fivér szegény felesége, az valami borzasztó! Csodálatos férjét veszítette el, akivel gyönyörű életet éltek együtt. Közben kiderült, az illető nagyon szépen halt meg. Elaludt.