Önkontroll = tudatosság.

N. Marika pedig ül a börtönben és gondolkozik, mert nem érti. Nem érti, mi történt. Ideje van. Hat éve van, hogy rájöjjön. A falubeliek sem értették. Nem is igen hitték, amikor hallották az esetet, hiszen a dolgos és zárkózott Marikát csendes, ártalmatlan lánynak ismerték. A „hogyan történt,” pontosabban annak az előzménye pedig nagyon gyakori nálunk, sajnos. A lány apja régóta erősen ivott és részegen verte a feleségét. Az anyját szerető lány nem tudott tenni ellene. Egy darabig, ill. hát sokáig tűrt. És egyszer, egy ilyen alkalommal kirobbant belőle az indulat, kést ragadott és leszúrta az apját. Szélsőséges, de megtörtént esetet írtam le annak illusztrálására, hogy egyrészt senki nem tud akkora kárt okozni nekünk, mint mi magunk. Másrészt a nagy bajt sokszor azzal okozzuk, hogy nem vagyunk tudatosak azaz vakon reagálunk.

Tudatunkat két, a számunkra elérhető tudatos és a közvetlenül elérhetetlen tudatalatti, ha tetszik tudattalan részre oszthatjuk. A tudatalatti részben vannak olyan örökölt és kialakult pozitív tartalmak, mint szeretet, empátia, hála, jóindulat, de sajnos olyan negatív tartalmak (szennyeződések) is, mint a harag, düh, bosszúvágy, rosszindulat. Tevékenységünket nagyrészt az ezekhez tartozó reakciók, késztetések határozzák meg. Azon kívül, hogy a világot tévesen látjuk, másik nagy problémánk, hogy nem uraljuk a tudatunkat, amelynek egyik vele született tulajdonsága a vakreakció, amikor egy környezeti történésre szinte késedelem nélkül, zsigerből érkezik a válasz. Bátran állítom, hogy nincs is ember, akinek valamikor valamilyen mértékben ez ne okozott volna problémát. Az ember néha maga sem érti, hogy ezt vagy azt miért tette.

Mint annyi mindenhez, indulataink leghelyesebb kezeléséhez is tele a padlás jó tanácsokkal. Vannak, akik szerint a lefojtott belső feszültség egészségtelen és kerülendő, tehát megfelelő keretek között engedjünk szabad utat az indulatoknak! (Szingapúrban éppenséggel dühöngő „zúzdát” létesítettek azzal a céllal, hogy ott a páciens kitombolhassa magából a dühöt. A lényegről nem szól a történet, tehát nem tudhatjuk, hogy a „zúzdát” hogyan juttatják el megfelelő időben a megfelelő emberhez). Valószínűleg nagyobb tábora azoknak van, akik alapvetően azt ajánlják valamilyen módon tereljük el a figyelmünket. Számolj 100-ig, bulizz egy jó nagyot, vagy kényeztesd magad valami más módon (tudatmódosító anyagokkal), vesd bele magad a munkába, másik kapcsolatba stb.! Aki már próbálkozott ezekkel, az tapasztalhatta, hogy ezek a módszerek segítenek; valamelyest, igen. Segítenek, csak egy nagy baj van. Az eredmény átmeneti és felületi, azaz a düh, a harag ott marad a tudatunk mélyén elraktározva a többi szennyeződés mellett és szélsőséges esetben alvó vulkánként bármikor kitörhet. Így történt ez N. Marika esetében is. Szegény Marika hányszor és hányig számolhatott? Vagy nem számolt és azért történt, ami történt? Aligha.

A kicsi gyerek is, mikor rossz fát tesz a tűzre és ezért így vagy úgy lekapják a tíz körméről, bűntudattal teli sajnálkozással, bömbölve mondja, Bocsánat! Bocsánat! majd a hárítás ill. a felmentés igényével kibukik belőle, hogy nem akartam! Hihetünk neki. Azt csinálta, amit a tudatalattija diktált. Ekkor ostoba felnőttként persze valószínűleg megbüntetjük, holott sokszor mi magunk is ugyanazt tesszük, amit ő, amikor átengedte az irányítást a tudatalattijának. Ráadásul józan ésszel el sem várhatjuk, hogy gyerek létére tudatos legyen. Önkontroll hiányában szabad folyást engedünk a tudatalatti késztetéseknek és a tudatos rész kontrollján átgázolva automatikusan cselekszünk, reagálunk.

Nem tudunk róla, hogy se a tombolással, sem a figyelem elterelésével nem jutunk közelebb a jobb önkontroll eléréséhez, ezekkel csak a közvetlen bajt csökkenthetjük. A buddhai tanítás harmadik eljárást javasol: testünk megfigyelését. Bárki kipróbálhatja, hogy amennyiben figyelmét képes a dühét kiváltó okról elterelni és objektíven csak a testérzetekre, ezek közül is kezdetben a legdurvábbakra, a meggyorsuló légzésére és a szívverésére stb. koncentrálni, ezek egy idő után visszatérnek normál állapotukba és a düh is elszáll, a tudat lenyugszik. Ráadásul nem növeljük az elraktározott tudati szennyeződés mértékét viszont a tudatosságunkat igen. A tudatosság egyszerűen azt jelenti, hogy egyvalamire (hangra, szagra, látványra stb.) koncentrálunk ill. mindig odafigyelünk arra, amit éppen csinálunk (evésnél ízre, látványra, mozdulatainkra stb.) és minél kevesebb automatizmust hagyunk érvényesülni.
Ugyanakkor ha nem vagyunk tudatosak az azt is jelenti, hogy az általunk elvben kezelhető részről is lemondunk, mármint a racionális gondolkozás eredményének érvényesüléséről. Pedig fontos lenne, hogy amit csinálunk az akció és ne reakció legyen. Lehetőleg ne cselekedjünk elhamarkodottan! Egy szituáció megoldásához, egy válasz megadásához, lépés megtételéhez hagyjunk magunknak észszerűen elegendő gondolkozási időt!

Amire szükségünk van az a mentálhigiéne, a tudat (tudatalatti?) tisztítása, az életünk tudatosabbá tétele. Amennyiben ezt belátjuk itt az újabb fogas kérdés. Hogyan, milyen módszerrel? A különböző mértékben ígéretes lehetőségek kínálata zavarba hozóan bőséges. Sokszor kitartásra és elszántságra van szükség ahhoz, hogy megtaláljuk a (nekünk) megfelelőt. Végül is nem próbálhatjuk végig a rendelkezésre álló technikákat, amint azt Sziddhattha Gótama (a Buddha) tette, mielőtt megvilágosodott. Jóllehet hogy az ő célja különlegesen ambiciózus volt, amennyiben meg akarta találni az emberi szenvedés, ráadásul a teljes és végleges megszüntetésének módját. Ez nyilvánvalóan a tudat legalsóbb rétegekig terjedő tisztítását kell, hogy jelentse. Ehhez sajnos egy (sőt több) teljes élet sem elegendő. Ugyanakkor amit talált és amit javasol az már rövid távon is hatékony sőt akármilyen hihetetlen, a kipróbálása és gyakorlati alkalmazása, amint az a módszert leíró blogban említett doumentum filmekből is látható, időnként igencsak meglepő sőt bátran állítható döbbenetes eredményeket hoz.