Levélféle unokáim apjának (Az elfogadhatatlan osztályzatról)

Kinn már a sötét, téli délután. Benn az otthonos nappaliban, érezhetően lezárult a délután kötelező szakasza a közeledő játszás ígéretével. A nagyobbik végzett a kémiával is, ami azt jelenti, hogy miután megtanulta az ásványi szenekről szóló anyagot átbeszélgettük az egészet, majd egyhuzamban felmondta a leckét. Éppen az alacsony szekrény előtt, a földön ülve pakolta be a másnapra szükséges könyveket és füzeteket a táskájába, amikor a szobájában tanuló öccse jött le a lépcsőn, és jelenti, hogy készen van a tanulással. Az ebédlőn keresztül érkeznek is az amerikai konyha felől a papától, az engedékeny természetemnek számon kérően hangzó, ellenőrző kérdések: ez is megvan? azt is átvetted? majd a záró kijelentés: nem akarom hallani, hogy valamelyik négyest hoz haza. Merthogy majd megmutatja az ő bizonyítványát. Azzal talán lehet híreskedni, de a mama, bár nem volt rossz tanuló, kötelező példaként nem hozható fel a fiúknak. Meggyőződésem szerint egyik se számít, egyébként.

A nagyobbik nem reagál, de a kicsi arcán látom a tehetetlen kétségbeesést, és elfog a rossz érzés. Eszembe jut, amikor múltkor autóztunk haza az iskolából és letörten számolt be arról, hogy valamiből négyest kapott. Ne vedd a szívedre – próbáltam vigasztalni, kevés sikerrel, merthogy a papa… Elmondtam neki, hogy én ezt miért látom másként, mint a papa és soroltam a példákat, hogy micsoda híres emberek, szellem óriások (Einstein, Churchill) teljesítettek, egyébként nem haszontalanságból, minősíthetetlenül az ő (iskolás) korukban.

Aztán este mielőtt lefekszem csak előjön a jelenet, legfőképpen a hangulata és sorjáznak a fel nem tett kérdések.

Mi van, ha négyest hoz haza? Hogyan válaszolja meg ezt a kérdést a papa? Valószínűleg nincs érvényes válasza. Akkor minek ez az ijesztgetés?

És hogyan válaszolja meg a gyerek? Valószínűleg neki sincsen konkrét válasza. Most arról nem beszélek, hogy lépten-nyomon hallják, hogy rossz az iskolarendszer, terhelik őket egy csomó felesleges megtanulnivalóval; akkor miért mondja ezt a papa? Most erre nem gondol. Csak marad benne a rossz érzés, a fenyegetettség, hogy akkor valami nem lesz jó a papával. A papa haragudni fog, lehet, hogy nem is fogja szeretni? Ott a fenyegetettség, hogy nem fogják jónak, megfelelőnek tartani, hogy elutasítják valamilyen formában. A Bibliából, Káin esetéből tudjuk, hogy ez az elutasítás az egyik legnagyobb fájdalom az ember számára. Ebből érezhetett meg valamit, gondolom most este, ahogy felidézem a kétségbeesett pofiját.

Aztán, hogy lustának tartja-e a fiúkat? Lehetne jobb – jön a valószínű válasz. Jó, rendben, így én gondolatban, de inspiráló egy ilyen ijesztgetés? Vagy inkább talán éle van, támadó, fenyegető? Esetleg ezzel meg is érkezhetne a papa lehetséges jó válasza az első kérdésre: ha négyest hoz valamelyik, akkor ő bánatos lesz. Akkor bizony jobb lenne ezt mondani.

Szóval az ijesztgetést ki kéne hagyni. Popper Péter jut eszembe, aki a bukás rémétől fenyegetett családból hozzá küldött megzavarodott fiút úgy orvosolta, hogy rávette, bukjon meg. Bár nem értette, a srác eleget tett Popper kérésének és megbukott. Utána mindenki látta, hogy a világ nem omlott össze és életük ezt követően normális mederben folyt tovább.

Itt viszont alapvetően két jó képességű gyerekről van szó, akik a „mindig ötös” követelményétől szenvednek. Szóval akkor milyen is az elfogadhatatlan osztályzat? Meg nem mondom.

Gyerekeknek fogalmuk nem lehet arról, felnőttek sem mind tudják, hogy minden külső kapcsolatunk, viszonyunk elsődlegesen önmagunkkal szembeni viszony. Bár sokan becsapják magukat, aki világosan gondolkozik, annak látnia kell, hogy tetteinkért elsősorban önmagunknak tartozunk felelősséggel. Legyen ez a kulcs, és a megoldás: az igényességre nevelés. Mérje a teljesítményt önmagához és csak akkor legyen elégedett, ha úgy érzi, mindent megtett. Képtelenség? Meglehet. De célként talán érdemes kitűzni.

Száday Rezső
Life coach

Tags: