Lehajtja a fejét és odaadóan szenved.

Hoppá, gondolhatja valaki a cím olvastán: ezt elírták, megadót kellett volna írni. Nem, nem elírás. Odaadóan szenved. Pontosan ezen gondolkoztam, amikor újra és újra beugrott egy előző napi beszélgetés, amit egy számomra kedves, idős hölggyel folytattam. Mikor hogylétük felől érdeklődtem, érkezett a szokásos, visszafogott panasz megtoldva egy súlyossal. Szeretett társa nemrég veszítette el kilencvenhét éves fivérét. És hát a fivér szegény felesége, az valami borzasztó! Csodálatos férjét veszítette el, akivel gyönyörű életet éltek együtt. Közben kiderült, az illető nagyon szépen halt meg. Elaludt.

Az ógörögök például még tudták, de a nyugati emberek túlnyomó része sajnálatos módon képtelen elfogadni a gondolatot, hogy a halál az élet része. Ilyeneket próbáltam makogni, nem sok sikerrel. Már el se mertem mondani ezek után, mivel ebben a beszélgetésben elég barátságtalanul hangzott volna, továbbá sokan visszautasítják azt a véleményt, hogy a gyász végső soron nem más, mint önsajnálat. Az önzetlen szeretet ugye? Mi volt a szeretet tárgya, mi fog hiányozni? A férj, vagy az, ami a férjében kellemes volt?  A halott férje iránti szeretet megmaradhat. Veszteség akkor érte, ha a kellemes férje hiányzik mellőle. Finoman próbáltam mondani: el kéne fogadni, hogy mindenkire sor kerül. Lehetne esetleg annak örülni, hogy szépen halt meg, nem szenvedett. Aztán lehetne örülni a hosszú, szép életnek, amiben közösen volt részük. Ezt is visszautasítva, jön a zárópoén: „aki még fiatal az tud változtatni, de mi már nem, nem tudunk változni, hagyjatok minket olyannak, amilyenek vagyunk.” Természetesen, gondoltam és mondtam – visszakozva.

Talán gorombán hangzik, de nekem ez azt jelenti: hagyjatok szenvedni, szeretünk szenvedni! Ehhez a beállítottsághoz egyáltalán nem is kell idősnek lenni. Talán nincs is olyan ember, aki nem ismer panaszkodni szeretőket, akik szinte már a panaszkodással kondicionálják magukat a szenvedésre. Halottak napjának közeledtével, érdemes megvizsgálni a kérdést, ki hogyan áll ezzel. Miként minden, ez is beállítottság kérdése, miért tudták a régi görögök például, hogy a halál az élet része. Ma pedig a halálnak hihetetlen kultusza van, temetkezés, gyász-szertartások, évfordulós felhajtás, ünnepnap. Kisebb könyvtárnyi irodalma van a gyász-feldolgozás tárgykörének.

Ennek kapcsán jut eszembe az indiai Kisa Gotami réges-régi története, akinek évekig kellett várnia, míg bekövetkezett a hőn vágyott áldott állapot és teljesült nagy vágya, gyermeket tudott szülni. Szerencsétlen módon a kicsi baba egy év múlva meghalt. Gotami nem volt képes tudomásul venni ezt. Teljesen megháborodott, azt mondta, hogy a kicsi nem halt meg, csak alszik. Ekkor ismerősei és barátai tanácsára felkereste a Buddhát és kérte őt, hogy gyógyítsa meg alvó gyermekét. A Buddha látta, hogy az asszony elvesztette józan eszét és a normális érvelés nem lehet hatásos. Ezért hát azt mondta neki – menj a városba, kopogtass be a házakba és hozz mindenhonnan egy szezám magot. Jó, jó, mondta az asszony nagy boldogan, a Buddha meggyógyítja alvó gyermekemet, és már indult is. Várj, mondta a Buddha, hallgass végig. Csak onnan hozz magot, ahol nem halt meg senki. Az asszony elindult, bement a városba és bekopogtatott az első házba. Elmondta, hogy a Buddha meggyógyítja beteg gyermekét és ehhez egy szezámmagot kell vinnie. Majd megkérdezte, hogy van-e valaki, aki meghalt a házban. Igen, mondták nemrég temették a családfőt, meg ez is meghalt, az is meghalt. Az asszony így ment házról házra és mindenütt hasonló válaszokat kapott. Végül kijózanodott és belátta, hogy gyermeke nincs többé. A Buddha megtehette volna, hogy feltámasztja a halott gyermeket, ami az élet törvényének meghamisítása lett volna és ezzel csak átmenetileg szabadította volna meg az asszonyt a szenvedésétől. A tanulság, a tanítás ennél fontosabb. Az asszony a Buddha tanítványa lett és egész életére vonatkozóan volt képes megszabadulni a szenvedéstől.

Persze lehetnek a mi kultúrkörünkben is szerencsések, akik élhetnek helyesebb felfogással. Jól emlékszem ausztráliai unokatestvérem levelére, amiben édesapja temetéséről számolt be. A temetés után összejöttek a barátok ismerősök és mindenféle kedves, szép és vidám történeteket felidézve emlékeztek nagybátyámra. Így is lehet. Tehát érdemesebb a gyászolás helyett az emlékezést választani.