Hogyan látjuk a világot?

   Sajnos sokszor bizony tévesen! „Az emberek nem a dolgoktól félnek, hanem attól, amilyennek látják azokat.” Valószínűleg ezen, Epiktetosztól származó bölcs mondás alapján mondogatta apám gyakran, hogy nem a dolgok rosszak, hanem a róluk alkotott elképzeléseink. A velünk hozott tudati örökségünk, valamint az életünk folyamán szerzett tapasztalataink, élményeink befolyására a világot tévesen látjuk, nem olyannak amilyen az valójában. És ezúttal nem azokra az egyszerűsítésekre gondolok, amikről az Értelmezés c. blogban szó volt. Gyakran nem valósan látjuk magunkat, rosszul ítéljük meg cselekedeteinket, értékünket és/vagy helyünket a világban, áltatjuk és simán becsapjuk magunkat. Hasonlóképpen ugyanígy tudunk másokat is hamisan megítélni. A rossz, a helytelen megítélés, értelmezés számtalan, sok bajjal járó, hibás döntés forrása lehet.

Az, hogy mennyire eltérő világképek élnek az emberekben, ill. ezek az egyes benyomások során mennyire különbözőképpen alakulnak, arra vonatkozóan jó példával szolgálhatnak a filmklubok, amelynek foglalkozásain időnként jól látható, mit és hogyan, esetenként egymásnak homlokegyenest ellenkező dolgokat látnak bele a beszélgető résztvevők (ugyanabba a) filmbe. Hasonlóképpen tanulságos lehet, ha megnézünk egy FB poszthoz fűződő megjegyzéssort. Nem győzünk ámulni azon, mennyire mást látunk bele ugyanabba a történetbe és alkalmanként a megjegyzések sora végül hogyan érkezik egy olyan területre, amely köszönőviszonyban sincsen az eredeti témával. Mindez egyébként eszünkbe juttathatja azt az imperatívuszt (morális felszólítást, parancsolatot), hogy megengedően fogalmazva, akiknek dolguk van egymással, azoknak sokszor és nagy szükségük lehet tisztázó beszélgetésekre.

  Vegyünk azonban két konkrétabb példát arra, hogyan tévedhetünk. Régen, mondjuk öt, hat éve jártam egy hivatalban, ahol egy ember (esetleg szabályosan eljárva) megakadályozott (legalábbis én így láttam) valaminek az elintézésében. Bennem kész az ítélet: ez egy hülye. Jóval később egy más szituációban találkozom vele – itt ez a hülye – mondom magamban, holott az ítéletet annak idején is, pusztán a csalódás okozta rossz érzésre adott vakreakcióként és anélkül hoztam meg, hogy ismertem volna az illetőt, arról nem is beszélve, hogy például időközben ezerszer megváltozhatott.

Másik példa: fiú meglát egy vonzó lányt (vagy lány vonzó fiút), megdobban a szíve, esetleg úgy adódik váltanak is pár szót, majd egy ideig nem találkoznak. A legközelebbi alkalomig, meg a későbbi találkozások közben is (kerülendő, káros tevékenységként!) gondolatban persze mindegyik beszél a másikkal, képzeletben hosszas párbeszédeket folytatnak és jéééé, de érdekes a másik csupa olyat mond, ami a fiúnak (a lánynak) tetszik. Elképzeli a másikat különböző szituációkban és persze csupa olyat tesz, ami megfelel a várakozásának. Így lesz minden partnerből hozzánk legjobban illő jövendőbeli, lányból szende szűz és minden fiúból feddhetetlen Grál lovag (fúj, ez szexizmus, de gondolom érthető miről beszélek). Aztán persze a valóságban is összejönnek, találkozgatnak és itt-ott már olyan is történik, ami nem igazán tetszik, de arról úgy gondolja az ember, hogy nem baj, majd megváltozik. Aztán kiderül, hogy mégsem olyan mint, amilyennek magunknak lefestettük, és változni sem változik. Gyakran bajos következményű csalódás lesz a vége, szerencsés esetben még a házasságkötés előtt, szerencsétlen esetben már gyerek is van.

   Érdemes megfigyelni, hogy a két tudati tényező, az értelem és az érzelem közül az utóbbi vitt félre. Ez a felelős azért, hogy a hivatalnokot „leírtam”, ill. nem teljesen megalapozottan, a fiú/lány a maga számára kedvező képet festett a lányról/fiúról. Félreértések elkerülés végett hangsúlyozom, az érzelemnek óriási jelentősége van, de csupán kellő értelmi, racionális kontroll mellett.

   A másik, amit észre kell venni, az az hogy egyik esetben sem a személyről van szó, ahogyan a személy valósan van. Sokkal inkább arról a képről, amit arról a hivatalnokról (gonoszosítva) egycsapásra kialakítottam, vagy lányról/fiúról fokozatosan (idealizálva) kialakítunk magunkban, amint arról a Szeretet c. blogban szó volt.
A továbbiakban ez a kép borzasztó erősen tartja magát, miként másról (autótípusokról, helyekről, népcsoportokról, politikai szereplőkről stb.) kialakított elképzeléseinket is csak kevéssé vagyunk hajlandók, képesek revideálni, felülvizsgálni és megváltoztatni. Ki tudja miért? Talán ez elismerése lenne annak, hogy korábban tévedtünk? Pedig ha meggondoljuk a világ állandó változás.

   Természetesen az értelem/érzelem kettősének problémája nem csak a személyes kapcsolatokban van jelen. Nem véletlen, hogy ha valamit el akarnak adni nekünk, divatcikket, szolgáltatást, vagy éppenséggel politikát azt rengeteg, leegyszerűsítő, érzelmeket mozgósító elem alkalmazásával teszik. Erre szolgálnak a varázslatos tájképek vagy vonzó nők. (Ha ezt a kozmetikumot használod ilyen kívánatos leszel) Mondjuk a politikát sokszor irreális ígéretekkel, amit oly szívesen hallgatunk. Ezek által lesz a tájékoztatásból reklám, aminek eredményeként a népek azt is megvásárolják, amire esetleg abszolút semmi szükségük, vagy mérlegelés nélkül pusztán érzelmi alapon megveszik a populista szólamokat.

Nyilvánvalóan nem jó, ha az életünket állandó méricskélés tölti ki. De nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a nem tudatos életnek, a kontrollálatlan, szabadjára engedett érzelmeknek mik lehetnek a következményei.