Érthetetlen, hogy miért csinálják?

Iskolakezdéskor felmerülő szülői aggodalom, hogy az új közegben, esetleg az átlagostól valamiképpen eltérő gyerekük nem lesz-e bántalmazás céltáblája. Ilyenkor merül fel a kérdés, hogy egyáltalán miért csinálják ezt a gyerekek? Egyszerűen érthetetlennek tűnik, hogy mi jót találnak a gonoszkodásban?

Látszólag nincsen egyszerű válasz, pedig azok, akik ismerik a dhammát, a természet törvényét és tudják, hogy a világ és benne az ember hogyan működik, azok tudhatják a választ.

Jóllehet nem is olyan régen (a múlt század második felében) bármily hihetetlen, még egyes pszichológusok számára is nehéz volt elfogadni a tudatalatti szerepét, mivel fene-nagy gőgjében az ember úgy gondolta (és a legszélesebb körben gondolja ma is) nem lehet, hogy nem ő minden dolgainak, cselekedeteinek kapitánya. Ma már a neurobiológia a pszichológiával karöltve bebizonyította, hogy a tudatalattinknak döbbenetesen nagy szerepe van viselkedésünkben. Ebből pedig, sajnos az következik, hogy ha nem élünk tudatosan, akkor ki vagyunk szolgáltatva, a tudatos, a megfontolásokat számba vevő, akaratlagos részen is átgázoló, tudatalattink mélyéből érkező impulzusoknak.

Működésünk visszavezethető egy abszolút egyszerű, tetszik-nemtetszik bináris sémára. Meglátunk egy csinos nőt/férfit, ha tetszik, hozzáállásunk alapvetően pozitív, ha csúnya/ijesztő, akkor nem tetszik, hozzáállásunk negatív lesz. Azt hiszem mindenki tapasztalhatta, hogy a csinos nőnek, a jól beszélő embernek hajlamosak vagyunk, esetleg a józan ész ellenére, megfontolást félretéve igazat adni. Ugyanakkor erre a tetszikre vagy nem tetszikre vakon reagálunk és ez a vak reakció sorozattá válhat, ami spirálisan visz még mélyebbre, erősíti az első benyomás kondicionálását.

Esetünkre lefordítva: átlagos gyerek meglátja az átlagtól eltérő, mondjuk ducit, azonnal ott a nemtetszik. Arra nem is kíváncsi, hogy értelmes gyerek-e, barátságos gyerek-e, vannak-e értékei. A nemtetszikre érzelmileg és tettleg is vakon reagál, beleköt, és lám-lám a másik elbizonytalanodik „rossz” választ ad. Ugye mondtam, hogy „hülye”, erősíti meg önmagának az első negatív benyomást. Ettől kezdve keresi a az első, abszolút primitív benyomást erősítő momentumokat, és tovább alakítgatja az annak alapján kiállított hamis képet. Arról most nem is beszélek, hogy ez a dolog aztán csoportossá növekedhet.

A másik tényező az egó. Ha van, megerősítést kíván. Én, enyém, nekem, stb. rettenetesen fontos lehet. Az egónak elképzelhetően lehet valamelyes abszolút értéke, de még inkább a másikhoz mérve lesz fontos. Én jobb, szebb, okosabb vagyok. Mennyivel jobb vagyok, mint itt ez a duci. Még biztosabban fölébe kerülök, ha lenyomom. Nem? Gondolja az egyszeri gyerek és elkezdi „kóstolgatni”. Ennek célja nyilvánvaló. Még jobb színben kerül ki az összehasonlításból.

Ha a fentieket elfogadjuk és azt mondjuk, hogy ismerjük az okot és működést attól még nem biztos, hogy tudjuk, mit kell tenni. A kérdés azért is fontos, mert könnyen belátható, hogy ennek érvényessége nem csak a gyerekekre vonatkozik.

Az ember működéséről további részletek (például) itt láthatók:

és