Boldog, aki meg tud bocsátani

Börtönbüntetését leöltött ember tele félelemmel és aggodalommal tart hazafelé. Utolsó levelében azt írta a családjának, arról fogja tudni, hogy megbocsátottak-e neki, ha egy színes szalagot kötnek a kertkapu mellett lévő diófára. Ahogy közeledett rég nem látott otthonához, már messziről feltűnt neki a színes szalagok százaival teleaggatott diófa. Nyilvánvaló, hogy a történet, amit évtizedekkel ezelőtt a „Válogatás” c. havi kiadvány német változatában  olvastam, abból az időből való, amikor a kommunikációt egyedül a levelezés jelentette. A leírt jelenetet ma sem tudom megindultság nélkül elképzelni.

Évtizedek távlatából ez ugrott be, amikor A belénk égett múlt c. többszerzős kötet olvasásakor a Popper Péter által jegyzett rész harmadik, negyedik oldalánál tartottam. Az írását megelőző fejezetek a megbocsátás esélyeiről, lehetőségeiről, sőt hasznáról szóltak. Nagyjából arról, hogy a megbocsátás mindkét, a bántó és megbántott félnek fontos, szükséges és hasznos. A könyv záró poénjaként, hideg zuhanyként érintett Popper tagadása, aki a megbocsátást a priori kizártnak tartja. Régóta, megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel gondolok erre a méltán nagyra becsült pszichológusra és nagyszerű emberre. Már nem annyira fiatal emberként kevéssé látom a dolgokat feketének/fehérnek, ezért bőven elfogadom, hogy a nagyot alkotók (ezúttal Popperre gondolok) sem látnak jól mindent. A fenti könyvet egyébként mindenkinek rendkívül hasznos lenne elolvasnia. Most viszont arról írnék, hogy milyen ellenvetéseim vannak Popper érveivel szemben.

Mindenek előtt azonban azzal kezdeném, ami kézenfekvő: se a bántónak se a bántottnak nem lehet jó. Mindkét fél tudatában ott a negativitás, a bűntudat, lelkiismeret-furdalás az egyiknek, a harag és bosszúvágy a másiknak, ami zaklatottsággal, szenvedéssel járhat, következésképpen a megbocsátás mindkét félnek fontos, szükséges és hasznos.

Popper alap tétele szerint az érzelem nem befolyásolható, és ezáltal a bántást követő beállítottság sem. Ez igaz lehet. Másfelől viszont figyelembe kéne vennünk, hogy egy bizonyos érzelmet megelőz egy szituáció, amelyben és ahogyan a bántás történt. Itt alakul ki a bántásról való gondolkodás, az ahhoz való viszonyulás. Popper továbbá úgy gondolja, hogy felejtés nélkül lehetetlen a megbocsátás. A bántásról az esemény során kialakult gondolkodás viszont nem csak a felejtés, hanem az átértékelés által magától is változhat vagy változtatható.

Ez utóbbiról ír Bagdy Emőke a kötet második írásában, aminek olvasása során folyton az jutott eszembe, hogy a javasolt terápia sorozatosan olyan dolgokat céloz, amiket a Vipassana megad. Ennek a meditációs technikának az egyik haszna, hogy tapasztalati (nem csupán intellektuális) úton szerzett bölcsességgel megtanít arra, hogy ne reagáljunk vakon. Ha ez már megy valamennyire, akkor még reálisabb eshetőség látásmódunk utólagos korrekciója is. Később eszünkbe jutnak saját bántásaink is, kisebb jelentőséget tulajdonítunk magunknak és/vagy az esetnek stb.. Márpedig, mint minden, látásmódunk is állandóan változik és természetesen nem csak a bántásokra vonatkozóan. Egyébként a felejtéssel való megbocsátás azért sem megoldás, mert a felejtés csak a tudatunk felszínéről való eltűnést jelent. A tudat mélyén ott van a sérelem és nem tudható, mikor és hogyan kerül megint elő.

Még „a legridegebb, legintellektuálisabb közeg a büntetőjog.. is szükségesnek tartja a megbocsátás lehetőségét”….Felejtsük el! Ezt mondja a jog a maga intellektuális beállítottságával – mert ez az egyetlen lehetőség.” – írja Popper Péter. Ezt is másképp látom. A csaló a tolvaj, de még a gyilkos is, nem csak egy csaló, tolvaj vagy gyilkos, hanem elsősorban ember, tehát igenis változhat. A nyugati kultúrában közkeletűnek tekinthető a bibliai Saul Paulussá de kevésbé ismert az indiai Chanda (kegyetlen) Ashóka Dhamma (szentéletű tanító) Ashókává változása.

Döbbenetes példáját láthatja a változásnak és a megbocsátásnak, aki megnézi az Ülök és meditálok című, interneten elérhető dokumentumfilmet. A többszörös gyilkos tettét megbánva bocsánatot kér és gondoskodni kezd áldozatainak a családjáról. Az áldozatok rokonai pedig meglátogatják a börtönben, és a megbocsátás szimbólumaként rakhit, a szeretet zsinórját kötik fiúk ill. férjük gyilkosának a csuklójára. Nehogy félreértsétek, nem fikció, megtörtént eset!

Száday Rezső