Az iPhone úgy hat, mint a drog
Ezzel, a jó eladhatóság érdekében, megfelelően provokatív címmel jelent meg pár napja terjedelmes cikk az egyik vezető hírportálon. A cikk egyébként borzongatóan sötét képet fest a jelenlegi helyzetről, valamint beszámol néhány, a függőségi problémával kapcsolatos megoldási kísérletről. Nehéz elfogadni az olyan hatásvadász fejezetcímet, hogy „az átlagember naponta százötvenszer csekkolja az okostelefonját”. Legfőképpen, hogy az előtte szereplő mondatban egy másik lufi durran: „mert ez már nem technikai versenyfutás, hanem az agytörzs manipulálásáért folytatott háború. Ezt a versenyt az emberiség már elvesztette.”
Tehát ez a napi 150 a világátlag lenne? Erős kétségeim vannak. Miként az a feltételezés sem reális, hogy ez a kilátástalan helyzet csupán a gonosz szoftver gyártók miatt alakult így, akikkel szemben a felhasználó tehetetlen. Nem akarok olyan triviális dolgokkal előhozakodni, hogy nem a pisztoly öl, hanem az ember, aki meghúzza a ravaszt. Aztán például máig folyik a vita arról, helyesen tették-e a tudósok, hogy foglalkoztak, foglalkoznak a nukleáris technológiával, amiről jól tudjuk, hogy áldás is lehet és (végzetes) csapás is.
Maradjunk abban, hogy az iPhone szolgálhat egyes embereknek drogként, azaz lehetnek emberek, akiknél kialakulhat ilyen függőség, ami semmiben nem különbözik az összes (ezen címszó alatt tárgyalt) kényszeres cselekvéstől, legyen az túlzó alkoholizmus, kábszerezés, vásárlási- vagy munkamánia, (szerencse) játékszenvedély ésatöbbi, ésatöbbi. A felületen mozogva – mivel ez sokkal egyszerűbb – mindenről szó van a cikkben, a gonosz szoftveres cégekről, meg az azoknak kiszolgáltatott emberekről, és csak mellékesen a szabadulás érdekében történő (mellesleg nem is túl ügyes) próbálkozásokról. Úgy tűnik, a függőség kialakulásával az okokkal sokkal kevesebben foglalkoznak. Azt hiszem könnyen belátható, hogy a függőség, mint okozat eredményesen csak az ok kiiktatásával szüntethető meg.
Nagyon sok minden, például korábbi trauma vagy sorozatos stressz vezethet addikcióhoz, aminek mindig van valami pótcselekvés, valami menekülés jellege. A függőség alapja azonban mindenképpen a sóvárgás. Továbbá, bármilyen meglepőnek tűnhet, a sóvárgásnak nem a tárgya (alkohol, drog vagy szerencsejáték, iPhone) a fontos, hanem a sóvárgás maga. (Ezt a Buddha már tudta, a mai pszichológusok közül még csak kevesen). Ezért van az, hogy sokszor meg kell elégedni valami káros addikciót helyettesítő, másik függés kialakulásával. A Tilos rádió addikcióval foglalkozó adásába telefonált be valaki, aki pont erről beszélt. Egy kényszeres szerencsejátékos ismerőse számolt be neki arról, hogy miután már mindenét eljátszotta és a pszichiátere tanácsára vacak botot kapott és sneciket kellet horgásznia, eközben viszont ugyanazokat az érzéseket élte meg, mint korábban a szerencsejátékok kapcsán.
Mit lehet tenni? Mindenek előtt fel kell adni az önbecsapást, szembe kell nézni vele. El kell fogadni a függőséget, ami nem jelenti azt, hogy bele kell törődni. Lehet és kell tenni ellene! Mindig van választás! Keresni kell a lehetőségeket! Merjünk segítséget kérni! Nem szabad feladni! Nem igaz, hogy ki vagyunk szolgáltatva a szoftvergyártóknak. Nem igaz, hogy lenne agytörzs manipulálásáért folytatott háború. Az meg pláne nem, hogy az emberiség elvesztette volna ezt a versenyt.
Nem recept, nem okosság, de reményeim szerint gondolatébresztő, ami előbbre vihet.
Száday Rezső