A szép mese vége.
Milyen csudás várni a Jézuskát, meg persze a Mikulást, meg a nyuszit. Sajnos eljön a mese fájdalmas vége. A felnőttek is úgy érzékelték a családban, hogy a gyanú már egy ideje befészkelte magát unokáim fejébe, de Boti (13) és Bálint (11) még mindig hinni akartak. A probléma a nagynénivel folytatott esti telefon beszélgetéssel vetődött fel. Ugyanis azt kérdezte, hogy mit kérnek Karácsonyra, majd azzal nyugtázta a választ, hogy a papa meg a mama mindig kitalál valami jót. Na ez beakadt nekik és a beszélgetés befejeztével megkérdezték nagyanyjukat, mert csak ő volt otthon velük – Nana, tényleg nem a Jézuska, hanem a mama és a papa hozza az ajándékokat?
Szegény Nana borzasztó bajba került és hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. Mivel ő is úgy gondolta, hogy csak a gyanú megerősítését várják tőle, rámondta, hogy igen. Pedig hát pont fordítva volt, a fiúk hinni akartak a mesében és visszakérdeztek. Ez biztos? Akkor semmit sem hoz a Jézuska? És akkor a kekszet, amit ki szoktak tenni a Jézuskának, azt is a mama és a papa eszi meg? Ekkor már nem volt mit tenni. Boti úgy zokogott, hogy alig lehetett megvigasztalni. Mint később kiderült Bálint csak lefekvés után az ágyban siratta el csalódást.
Előjönnek a Balin történt esetek, amikor ott éltek. A fiúk kisebbek voltak, Húsvét közeledett és valami betegség sorozat ütött be. Ibu a balinéz házi segítő mondta, hogy ne is csodálkozzanak, mert nagyon régen nem tettek ki „offering”et, engesztelő, kérést alátámasztó ajándékot az isteneknek. No akkor Boti Ibu segítségével mindjárt össze is rakott egy offeringet, kis kosárkába virágot és némi édességet majd kitette a szokásos helyre. Elő is adta a kérést ahogy kell, hogy gyógyuljon meg a mama és legyen egészséges a papa, meg a Bálint is. Ezután elkezdett játszani az öccsével, de valami nem stimmelhetett, mert indult vissza az offeringhez és újból elismételte a kérést, hogy gyógyuljon meg a mama és legyen egészséges a papa, meg a Bálint és a nuszi (nyuszi) is. Hiába, az ilyen komoly dolgokban nem lehet semmit a véletlenre bízni.
Karácsony előtt, mivel írni nem tudtak lerajzolták, hogy mit kérnek. Esetenként viszont a szülőktől hallották a figyelmeztetést, hogy ha rosszak lesznek nem hoz a Jézuska semmit. A – honnan tudja meg a Jézuska, hogy rosszak voltunk – kérdésre az volt a válasz, hogy a madárkák elcsicsergik. Érthető, hogy ezek után többször látták, amint Boti a kertben a bokrok előtt a két kezében tartott ajándékrajzos papírlapot magasra feltartja, hogy lássák a madárkák. Biztosra akart menni. A képen is ezen ügyködnek az öccsével.
Persze lehet lamentálni, hogy mi a legjobb, ha otthon világosítják fel őket, vagy máshonnan világosulnak fel. Aztán, hogy van-e értelme az egész kegyes füllentésnek, sumákolásnak. Azt hiszem, hogy van. Rengeteg csodás élményről maradnának le enélkül. Sokan az iskolában értesülnek a nemszeretem igazsággal, de azért a dolog általában otthon dől el, mert rákérdeznek. Nem minden gyereknek nagy trauma, Dorka (14) unokám mondhatni simán vette az akadályt, de akinek megrázkódtatás, azzal körültekintően kell foglalkozni. Elképzelhetően Boldizsár öccse (11) a szeretés mellett azért is kapott megfelelő „ápolást”, mert a pszichológiát is végzett mama tisztában volt azzal, hogy a kis embernek ez az első komoly gyászmunkája.
Ez most így decemberben egy ilyen időszak és akiknél ilyen korú gyerekek vannak, azoknak mind megvannak a maguk történetei. Ezek nem feltétlenül záródnak most le, amit a barátom esete is illusztrálhat. Náluk is a papának kellett az iskolában, a társaktól hallottakat megerősítenie. Szóval a Mikulást, meg a Jézuskát nagy nehezen tudomásul vették. De a nyuszi az van – mondta Lacika határozottan – mert a Brúnó (a kutyájuk) is megugatta. Ebben maradtak.
A cipők pedig sok helyen továbbra is ki lesznek pucolva, ki lesznek téve az ablakba még egy darabig. Aztán, hát az idő megteszi a többit.
Száday Rezső