A függés rejtett mechanizmusa

A függés rejtett mechanizmusa

Ha jól meggondoljuk, kisebb nagyobb mértékben mindannyian függők vagyunk még akkor is, ha a mindennapokban erre a fogalomra szinte csak a kifejezetten károsnak minősíthető következményekkel járó függőséggel kapcsolatban gondolunk. Ezek megítélése szempontjából létezőnek kell tekinteni egy, az említésre méltótól a súlyosan ártalmasig terjedő meglehetősen széles spektrumot. Hol lehet tennivalónk? Értelemszerűen mindenhol, de nagyon különböző mértékben. A kimondottan ártalmasnak ítélt esetekkel foglalkozva lényeges kérdés az érintettnek a saját életvitelével kapcsolatosan, a környezetében élőkkel kölcsönhatásban kialakuló alábecsülő vagy reális megítélése. Témánk szempontjából viszont célszerű azokkal foglalkozni, akik függőségük romboló, káros voltát fel- és elismerve megpróbálják a korrekciót.

A függőségi terápiák.

Ennek a kérdéskörnek a taglalásánál, nem lévén szakember, engedtessék meg, hogy a nyugati kultúrkörben talán kevéssé ismert, a Pune University pszichiáter, pszichológus professzora Dr Raman Khosla előadására támaszkodjam, amelyben a kábítószerrel visszaélés kezelésének lehetőségeivel foglalkozik. Bevezetőjében a professzor kiemeli, hogy a WHO által kidolgozott ICD-10 Betegségek Nemzetközi Osztályozása szerint a tudatmódosító anyagokkal való visszaélés diagnózisában szereplő hét fogalom közül négy a sóvárgás jelenségével kapcsolatos. Tekintettel arra, hogy nem egyszerű betegségről, hanem komplex bio-pszicho-szociológiai rendellenességről van szó várhatóan a kezelés is nehéz és összetett kell, hogy legyen. Az általánosan ismert módszerek három nagy (gyógyszeres, pszichoterápiás és viselkedésterápiás) csoportba sorolhatók. Sajnos többnyire (legalábbis a súlyosabb esetekben) önmagában egyik sem segít, ugyanakkor a legsikeresebb kombináció megtalálására nincs megbízható protokoll. Tudomásul kell vennünk, hogy a kezelés során az érintett számára kisebb rosszat jelentő helyettesítő függés jöhet létre. A legtöbb terápia csak a szerek másodlagos bio-pszicho-szociológiai következményeivel foglalkozik nem pedig a legerőteljesebb hajtóerővel a sóvárgással. A legjelentősebb probléma azonban az, hogy a személyiséget döntően nem a tudatos tényezők határozzák meg, hanem a tudatalattiban lévő olyan tényezők, mint előítéletek, késztetések, hangulatok, motivációk és az ezekből összetevődő komplex rendszert rendkívül nehéz pszichoterápiás eljárásokkal kezelni. Az intellektuális belátás önmagában nem elég. A függő többnyire jól tudja, hogy amit tesz (ivás, drogozás, szerencse hajhászása) helytelen, sőt káros. Nagyon sokszor felülkerekedik a „bármikor abba tudom hagyni” önbecsapás ”valamint a „csak még egy… -t attitűd. A jéghegy csúcsával bajlódunk – állítja a professzor. Hogy mire gondolt vagy mennyiben lehet igaza, arra az alábbiak világíthatnak rá.

James, Lange, Gótama

Egy előadás szünetében bedobott „okoskodásomra”, hogy nem tudom miért vannak úgy oda a James-Lange érzelem-elmélet különlegességétől, mikor a megfogalmazásához vezető felismerést/törvényszerűséget már egy két és félezer évvel ezelőtti tanítás is tartalmazza. Az elmélet leegyszerűsítve arról szól, hogy nem azért mosolygunk, mert jókedvünk van, hanem azért van jó kedvünk, mert mosolygunk. Ezt támasztja alá például az a kísérlet (is), amelyben a vizsgált alanyokat arra kérik, szorítsanak ceruzát az orruk alá. Ilyenformán arcukra vigyort csalva a kísérleti résztvevők közérzete szignifikánsan megjavul. Az előadó rövid gondolkozás után azt válaszolta, hogy „jó, de most bizonyították először”. Egy darabig problémát okozott számomra a kétség, hogy miért kell egy, a mindennapokban megtapasztalható törvényszerűséget bizonyítani, másként kifejezve valaminek az érvényessége (mindennapos működése) függhet-e a (tételes) bizonyításától, de aztán nem foglalkoztam többé a kérdéssel.

William James (1842-1920) amerikai filozófus, pszichológus és orvos, valamint Carl Lange (1834-1900) dán fiziológus, amint az a tudományok körében gyakorta előfordul, egymástól teljesen függetlenül és nagyjából egy időben jutott a fenti felismerésre. Valóban, első ránézésre az tűnik kézenfekvőnek, hogy például egy jó hír (stimulus) örömöt (érzelmet) vált ki, méghozzá azonnal és közvetlenül. Az érzelemelmélet viszont arról szól, hogy ez nem közvetlenül történik, amiről James így ír: „az egyik mentális állapotot közvetlenül nem feltétlenül egy másik mentális állapot indukálja, és először a testi manifesztációk lépnek fel,” Tehát a testi manifesztációkra reagálnánk!?

Pontosan erre jutott (a Megvilágosodottként, a Buddhaként ismert) Sziddhattha Gótama. Hosszú éveken keresztül szinte megszakítás nélkül végzett meditációban a test valamint a tudat közötti szoros összefüggésre és kölcsönhatásra irányuló vizsgálódásai során úgy találta, hogy a tudat működésében négy lényeges elem különíthető el (Lsd. https://nepszava.hu/3117455_hogyan-mukodik-az-ember). Az első a vinnyána valamilyen történés puszta regisztrálása (pl. értesülés egy hangról), második a szánnya a felismerés/minősítés (ami lehet jó vagy rossz, pl. dicsérnek, szidnak,) amire megjelenik a védana egy nem is mindig tudatosuló kellemes vagy kellemetlen testi/fizikai érzet. Ez az a testi manifesztáció, amiről James beszél. Ezután és erre következik a szankhára reakció/reagálás a sóvárgás vagy az elutasítás. Amennyiben alaposabban megvizsgáljuk ezt a felismerést, látszik, hogy a folyamat lefutása során eltűnik az eredeti külső kiváltó ok. Mindegy, hogy, valamely dologgal, (alkohol, drog vagy személy) szokással (vásárlás, internet vagy szerencsejáték) kapcsolatos reagálásról van szó a folyamat egy és ugyanaz. Aligha nevezhető alaptalannak a konklúzió, hogy a sóvárgás tárgya maga a sóvárgás nem pedig egy külsőnek(?) mondható valami. Ha minden bizonnyal más úton, de erre a nagy filozófus Friedrich Nietzsche is rájött, mert azt mondta, hogy „Az ember végtére is a vágyait szereti, nem azt, amire vágyik”. Ráadásul a hivatkozott cikkben leírtak szerint a négy elemből álló modul hatásfokozó visszacsatolási hurokként működő ciklikus ismétlődésével a tudati szennyeződés, a sóvárgás erősödhet. Pontosan ez az oka annak, hogy a látszólag külső kiváltó tényező (drog, alkohol stb.) iránti állandóan meglévő vagy rosszabb esetben fokozódó igényt valójában még a külső, kiváltó anyag mennyiségének növelésével sem lehet kielégíteni. Az egyetlen megoldás a sóvárgás csökkentése, megszüntetése.

A James Lange elméleten túl

Tulajdonképpen most örülhetünk, hogy a James-Lange elmélet helyességét kísérleti pszichológusok bebizonyították, (a kétkedőkkel szemben) mintegy igazat adva ezzel a (nem éppen helytállóan vallásalapítónak tekintett) Buddhának. Ennek ellenére a sóvárgás csökkentésének mindent megelőző fontossága valamint teljes megszüntetésének lehetősége egyáltalán nem mondható általánosan ismertnek. Elfogadottságról beszélni pedig egyszerűen értelmetlen lenne. Amióta a pszichológia foglalkozik a tudatalattival, azóta próbálja működését megérteni, elérhetőségét és befolyásolási lehetőségét megteremteni, talán nem túlzás azt mondani, mérsékelt/vitatott eredménnyel. A tudat és a test közötti szoros összefüggést és kölcsönhatást vizsgáló Buddha viszont talált megoldást, aminek az elméleti hátterét a fent említett cikk taglalja. A gyakorlati megvalósítást a Népszava mellékletében megjelent Rajtad múlik c. cikkben leírt Vipassana meditációs technika jelenti. (https://nepszava.hu/3127153_rajtad-mulik)

Egy rádióadásban elhangzottak meggyőző gyakorlati példáját adják a helyettesítő függés kialakulásának, valamint annak, hogy valóban a sóvárgás után sóvárgunk. A szerencsejáték függő férfinek, miután mindenét eljátszotta és súlyos adósságokat halmozott fel, az elvonó intézményben zsebpecát adtak, hogy fogjon sneciket a Balatonban. Az adásba betelefonáló arról számolt be, hogy barátja elmondása szerint „a snecikre vadászva ugyanazt érezte, mint amikor a játékgépbe bedobálta a lóvéját, ugyanaz a mechanizmus játszódott le a testében és az agyában.” (A Vipassana szerinti, a testi érzetekre adott reagálás megszüntetésével meglepő eredményt tudott volna elérni.) Az esetből viszont az is látszik, hogy bár a helyettesítő függéssel tevékenységének ártalmassága jóval kisebb lett, szenvedése nem szűnt meg, csak csökkent.

A görög trauma szó eredetileg sebet jelent. A bennünket érő valamilyen ismétlődően előforduló kellemetlen eseménysorozat vagy egyedi sokkoló élmény (riadalom, megszégyenülés, szorongás, mellőzöttség súlyosabb esetben abúzus) következményeként kialakuló mentális diszharmóniát a pszichés trauma kifejezéssel illetjük. Ennek ellensúlyozására önkéntelenül különböző vigasztaló/jutalmazó eszközöket keresünk és találunk magunknak. Maga a függés tehát korábbi traumák következményeként alakul ki. Ezt vallja (másokkal együtt) a világhírű magyar származású, kanadai orvos Máté Gábor is. Azt állítja, hogy hosszú praxisa során nem találkozott függővel, akinek az életében nem lett volna jelen a függést kiváltó feldolgoz(hat)atlan trauma. Másrészről viszont nem véletlenül adta ezzel foglalkozó könyvének a Sóvárgás démona címet.

Ezt támasztja alá egy másik beszámoló amely arról szólt, hogy valaki élete egyik válás utáni súlyos krízis-periódusában folyamatosan rengeteg nyugtatót (éjszakára külön altatót) szedett és emellett munka után 1-1 1/2 liter bort ivott, mindezt hónapokon keresztül. Az uralkodó felfogás szerint kezelhetetlen függőségnek kellett volna kialakulnia. Ezzel szemben, egyszer csak (tudattalanul elvégzett gyászmunka után?) azt mondta, elég, és bármily hihetetlen egyik napról a másikra abbahagyta mind a nyugtatók szedését, mind az ivást. Nagyon hasonlóról számol be pl. Garas Dezső Albert Györgyinek adott interjújában is a Garas c. életrajzi könyvben, de ilyen történeteket mesélnek olyanok, akiket hosszabb rövidebb ideig depresszióval kezeltek. Ugyanakkor beszélhetünk életük valamely, éppenséggel nem rövid szakaszában füvezőkről is, akik később teljesen felhagynak szokásukkal. Elképzelhetően rengetegen, százezren, talán milliónyian lehetnek ilyenek. Összességében a ma uralkodó felfogással szemben egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a droggal vagy alkohollal való (akár terápiás vagy szociális) alkalmi, akár még visszatérő találkozás minden esetben függéshez vezet és lehet, hogy a súlyos függőség kialakulásának okát inkább a traumák környékén kell keresni.

Mi következik mindebből?

Óriási jelentősége lenne, ha az említett felismerések bekerülhetnének nemcsak a függés kezelésével hanem a keletkezésével és megítélésével kapcsolatos általános és tudományos gondolkozásba valamint vizsgálódásba is. A tudati szennyezések csökkentésének, eltávolításának számos mentálhigiénés eljárása létezik. A meditációs és relaxációs technikák eddig is részét képezték a függéssel kapcsolatos terápiáknak. A legtöbb eljárás azonban a tudatnak csupán a felső rétegeiben és nem elég tartósan hat. Valószínűleg nem tekinthető túlzásnak ezek közül a mindenki számára az általános életmód javítására alkalmas Vipassana (lényegét tekintve alapvetően mentálhigiénés) meditációs technika kiemelése, amely az olyan káros életviteli rendellenesség, mint a függés kezelésére is eredményesen használható. Annál is inkább, mert ez az egyedülálló technika a széles körben ismert más módszerekkel ellentétben nem intellektuális, kognitív eszközöket alkalmaz, továbbá a tudatnak a mai akadémikus ismeretek szerint elérhetetlennek tartott mélységéig terjedően hat. A változás pedig automatikusan a belső, gyakorlati tapasztalatból származó belátás segítségével megtisztított tudatból indulóan mutatkozik meg a viselkedésben.

Elismerően szólt erről a technikáról Máté Gábor, valamint a másik ismert magyar származású kanadai pszichiáter Feldmár András is a technika elsajátításához szükséges (egyébként jelentkezési díj nélküli, adományalapon szervezett tíznapos bennlakásos) Vipassana tanfolyam után. Általánosan elmondható, hogy erről a lehetőségről sajnos a pszichológusok és a pszichiáterek szinte egyáltalán nem tudnak és az egyetlen (Stiftung Start Again) svájci alapítvány kivételével nem alkalmazzák a függők terápiájában.

A meditáció egyre szélesedő körben való elfogadottságának növekedésével remélhetően ez is kedvezően változni fog.