A függés rejtett mechanizmusa

Ha jól meggondoljuk, kisebb nagyobb mértékben mindannyian függők vagyunk még akkor is, ha a mindennapokban erre a fogalomra szinte csak a kifejezetten károsnak minősíthető következményekkel járó függőséggel kapcsolatban gondolunk. Ezek megítélése szempontjából létezőnek kell tekinteni egy, az említésre méltótól a súlyosan ártalmasig terjedő meglehetősen széles spektrumot. Hol lehet tennivalónk? Értelemszerűen mindenhol, de nagyon különböző mértékben. Az egyértelműen ártalmasnak ítélt esetekkel foglalkozva lényeges kérdés az érintettnek a saját életvitelével kapcsolatosan, a környezetében élőkkel kölcsönhatásban kialakuló alábecsülő vagy reális megítélése. Témánk szempontjából mégis célszerűbb azokkal foglalkozni, akik függőségük romboló, káros voltát fel- és elismerve megpróbálják a korrekciót.

A függőségi terápiák.

Ennek a kérdéskörnek a taglalásánál, nem lévén szakember, engedtessék meg, hogy a nyugati kultúrkörben talán kevéssé ismert a Pune University pszichiáter, pszichológus professzora Dr Raman Khosla előadására támaszkodjam, amelyben a kábítószerrel visszaélés kezelésének lehetőségeivel foglalkozik. Bevezetőjében a professzor kiemeli, hogy a WHO által kidolgozott ICD-10 Betegségek Nemzetközi Osztályozása szerint a tudatmódosító anyagokkal való visszaélés diagnózisában szereplő hét fogalom közül négy a sóvárgás jelenségével kapcsolatos. Tekintettel arra, hogy nem egyszerű betegségről, hanem komplex bio-pszicho-szociológiai rendellenességről van szó várhatóan a kezelés is nehéz és összetett kell, hogy legyen. Az általánosan ismert módszerek három nagy (gyógyszeres, pszichoterápiás és viselkedésterápiás) csoportba sorolhatók. Sajnos többnyire (legalábbis a súlyosabb esetekben) önmagában egyik sem segít, ugyanakkor a legsikeresebb kombináció megtalálására nincs megbízható protokoll. Tudomásul kell vennünk, hogy a kezelés során az érintett számára kisebb rosszat jelentő helyettesítő függés jöhet létre. A legtöbb terápia csak a szerek másodlagos bio-pszicho-szociológiai következményeivel foglalkozik nem pedig a legerőteljesebb hajtóerővel a sóvárgással. A legjelentősebb tényező azonban az, hogy a személyiséget nem a tudatos tényezők határozzák meg. Az intellektuális belátás önmagában nem elég. A személyiséget kitevő késztetések, hangulatok, motivációk és egyéb tényezőkből álló komplex rendszert rendkívül nehéz pszichoterápiás eljárásokkal kezelni. Nagyon sokszor felülkerekedik a „bármikor abba tudom hagyni” önbecsapás ”valamint a „csak még egy… -t attitűd. A jéghegy csúcsával bajlódunk – állítja a professzor. Hogy mire gondolt vagy mennyiben lehet igaza, arra az alábbiak világíthatnak rá.

James, Lange, Gótama

Egy előadás szünetében bedobott „okoskodásomra”, hogy nem tudom miért vannak úgy oda a James-Lange érzelem-elmélet különlegességétől, mikor ezt a felismerést már egy két és félezer évvel ezelőtti tanítás is tartalmazza. Az elmélet leegyszerűsítve arról szól, hogy nem azért mosolygunk, mert jókedvünk van, hanem azért van jó kedvünk, mert mosolygunk. Ezt támasztja alá például az a kísérlet (is), amelyben a vizsgált alanyokat arra kérik, szorítsanak ceruzát az orruk alá. Ilyenformán arcukra vigyort csalva a kísérleti résztvevők közérzete szignifikánsan megjavul. Az előadó rövid gondolkozás után azt válaszolta, hogy „jó, de most bizonyították először”. Egy darabig problémát okozott számomra a kétség, hogy egy (bár nem széles körben) törvényszerűségnek elfogadott felismerés érvényessége (mindennapos működése) függhet-e a (tételes) bizonyításától, de aztán nem foglalkoztam többé a kérdéssel.

William James (1842-1920) amerikai filozófus, pszichológus és orvos, valamint Carl Lange (1834-1900) dán fiziológus, amint az a tudományok körében gyakorta előfordul, egymástól teljesen függetlenül és nagyjából egy időben jutott a fenti felismerésre. Valóban, első ránézésre az tűnik kézenfekvőnek, hogy például egy jó hír (stimulus) örömöt (érzelmet) vált ki, méghozzá azonnal és közvetlenül. Az érzelemelmélet viszont arról szól, hogy ez nem közvetlenül történik, amiről James így ír: „az egyik mentális állapotot közvetlenül nem feltétlenül egy másik mentális állapot indukálja, és először a testi manifesztációk lépnek fel,” Tehát a testi manifesztációkra reagálnánk!?

Pontosan erre jutott (a Megvilágosodottként, a Buddhaként ismert) Sziddhattha Gótama. Hosszú éveken keresztül szinte megszakítás nélkül végzett meditációban a test valamint a tudat közötti szoros összefüggésre és kölcsönhatásra irányuló vizsgálódásai során úgy találta, hogy a tudat működésében négy lényeges elem különíthető el (Lsd. Hogyan működik az ember NSZ Szép szó 2021.04.24). Az első a vinnyána valamilyen történés puszta regisztrálása (pl. értesülés egy hangról), második a szánnya a felismerés/minősítés (ami lehet jó vagy rossz, pl. dicsérnek, szidnak,) amire megjelenik a védana egy nem is mindig tudatosuló kellemes vagy kellemetlen testi/fizikai érzet. Ez az a testi manifesztáció, amiről James beszél. Ezután és erre következik a szankhára reakció/reagálás a sóvárgás vagy elutasítás. Amennyiben alaposabban megvizsgáljuk ezt a felismerést, látszik, hogy a folyamat lefutása során eltűnik az eredeti külső kiváltó ok. Mindegy, hogy, valamely dologgal, (alkohol, drog vagy személy) szokással (vásárlás, internet vagy szerencsejáték) kapcsolatos reagálásról van szó a folyamat egy és ugyanaz. Aligha nevezhető alaptalannak a konklúzió, hogy a sóvárgás tárgya maga a sóvárgás nem pedig egy külsőnek(?) mondható valami. Ráadásul a fenti cikkben leírtak szerint a négy elemből álló modul hatásfokozó visszacsatolási hurokként működő ciklikus ismétlődésével a tudati szennyeződés, a sóvárgás erősödhet. Pontosan ez az oka annak, hogy a látszólag külső kiváltó tényező (drog, alkohol stb.) iránti állandóan meglévő vagy rosszabb esetben fokozódó igényt valójában még a külső, kiváltó anyag mennyiségének növelésével sem lehet kielégíteni. Az egyetlen megoldás a sóvárgás csökkentése, megszüntetése.

A James Lange elméleten túl

Tulajdonképpen most örülhetünk, hogy a James-Lange elmélet helyességét kísérleti pszichológusok bebizonyították, (a kétkedőkkel szemben) mintegy igazat adva ezzel a (nem éppen helytállóan vallásalapítónak tekintett) Buddhának. Ennek ellenére a sóvárgás csökkentésének mindent megelőző fontossága valamint teljes megszüntetésének lehetősége egyáltalán nem mondható általánosan ismertnek. Elfogadottságról beszélni pedig egyszerűen értelmetlen lenne. Amióta a pszichológia foglalkozik a tudatalattival, azóta próbálja működését megérteni, elérhetőségét és befolyásolási lehetőségét megteremteni, talán nem túlzás azt mondani, mérsékelt/vitatott eredménnyel. A tudat és a test közötti szoros összefüggést és kölcsönhatást vizsgáló Buddha viszont talált megoldást, aminek az elméleti hátterét a fent említett cikk taglalja. A gyakorlati megvalósítást a Rajtad múlik c. bejegyzésben https://coachplusz.hu/rajtad-mulik/ leírt Vipassana meditációs technika jelenti.

Egy rádióadásban elhangzottak szép gyakorlati példáját adják a helyettesítő függés kialakulásának, valamint annak, hogy valóban a sóvárgás után sóvárgunk. A szerencsejáték függő férfinek, miután mindenét eljátszotta és súlyos adósságokat halmozott fel, az elvonó intézményben zsebpecát adtak, hogy fogjon sneciket a Balatonban. Az elbeszélő arról számolt be, hogy barátja „a snecikre vadászva ugyanazt érzi, mint amikor a játékgépbe bedobálta a lóvéját, ugyanaz a mechanizmus játszódott le a testében és az agyában.” (A Vipassana szerinti, a testi érzetekre adott reagálás megszüntetésével meglepő eredményt tudott volna elérni.) Az esetből viszont az is látszik, hogy bár a helyettesítő függéssel tevékenységének ártalmassága jóval kisebb lett, szenvedése nem szűnt meg, csak csökkent.

Az eredetileg sebet jelentő görög trauma szót ma kiterjesztően a szervezetünket érintő nagy, sokkszerű behatásokra értjük. A különböző nagyságú tudati sebek/sérülések helyreállító folyamataihoz (a traumát jelentő) világra jövetelünktől kezdve halálunkig (a cumitól kezdve a tudatmódosító anyagokig) különböző vigasztaló/jutalmazó eszközöket keresünk és találunk magunknak. Maga a függésben manifesztálódó tudati „szennyeződés” korábbi traumák következményeként alakul ki. Ezt vallja (másokkal együtt) a világhírű magyar származású, kanadai orvos Máté Gábor is. Azt állítja, hogy praxisa során nem találkozott függővel, akinek az életében nem lett volna jelen a függést kiváltó trauma, továbbá nem véletlenül adta ezzel foglalkozó könyvének a Sóvárgás démona címet.

Mi következik mindebből?

Minden bizonnyal hasznos lenne, ha a fenti felismerések bekerülhetnének nemcsak a függés kezelésével hanem a keletkezésével és megítélésével kapcsolatos általános és tudományos gondolkozásba valamint vizsgálódásba is. A tudati szennyezések csökkentésének, eltávolításának nyilvánvalóan számos mentálhigiénés eljárása létezik. A meditációs és relaxációs technikák eddig is részét képezték a függéssel kapcsolatos terápiáknak. Valószínűleg nem tekinthető túlzásnak ezek közül a mindenki számára általános életmód javítására alkalmas Vipassana meditációs technika kiemelése, amely a szélsőségesen káros életmód helyzet a függés kezelésére is eredményesen használható. Annál is inkább, mert ez a technika a számunkra ismert más módszerekkel ellentétben nem intellektuális, kognitív eszközöket alkalmaz, továbbá a tudat elérhetetlennek tartott mélységéig terjedően hat. A változás a belső, gyakorlati tapasztalatból származó belátás segítségével megtisztított tudatból indul.

Mind a tíznapos Vipassana tanfolyamot elvégzett Máté Gábor, mind a másik, ismert magyar származású kanadai pszichiáter Feldmár András elismerően szólt a technikáról. Tovább azonban egyikük sem ment. Általánosan elmondható, hogy erről a lehetőségről sajnos pszichológusok, pszichiáterek alig tudnak és az egyetlen (Stiftung Start Again) svájci alapítvány kivételével nem alkalmazzák a függők terápiájában.

Remélhetően a meditáció elfogadottságának növekedésével talán ez is kedvezően változni fog.