Énháromságom: 1. A szeretet

Énháromságom; élet-keret és -tartalom
1. A szeretet

Szeretem az uborka salátát. Azt nem tudom, hogy ő szeret-e engem – mondta Kosztolányi.

A felszínen mozogva ez csupán egy jópofa mondás, »bon mot”. Célszerű azonban továbbgondolni a dolgot, hogy meglássuk a háttérben a komoly tartalmat: az egyirányúságot. Szeretet alatt értsük most az embernek a dolgokhoz (tárgyakhoz és személyekhez) való elsődleges viszonyulását. Azt hiszem nemigen kell indokolni, miért szerepel első helyen a szeretet.

Az ősi görög kultúrában háromféle szeretet fogalom, és szó szerepelt. Az erósz a legősibb típusra, a férfi-nő közötti, viszonzásra váró, vágyakozó szeretet-szerelemre vonatkozik. A második a filia a viszonzott felebaráti szeretet. A legmagasabb rendűnek tekinthető szeretet az agapé önzetlen, önfeláldozó, egy irányú, azaz nem vár el semmiféle viszonzást. A keresztény hitéletben ez a legmagasztosabb érzés, amit Isten érez az emberiség iránt. Ez a gondolat jószerével az összes vallásban megjelenik. A buddhizmusban Brahma a legmagasabb, legfőbb lény maga a tiszta szeretet. A Buddha tanításában szintén háromféle, de inkább azt lehetne mondani, szeretet-minőségű fogalom szerepel. Mindhárom szeretet indíttatású és nagyjából a jósorsban való örömteli együttérzést (mudita), a nehézségben való támogató, résztvevő együttérzést (karuna), ill. az önzetlenül kiáradó, szerető kedvességet (metta) jelenti. (Létezik is egy ilyen meditáció a metta bhavana, amit talán szeretet, jókívánság kisugárzásként lehetne leírni.)

A szeretet elsődleges, sőt jószerével létkérdés a fogantatástól számítva, illetőleg a születéstől kezdve az embernek az egész életét, sorsát alapvetően meghatározó szükséglet. Az anya szeretete szinte nem is lehet más mint igazi, egyirányú szeretet, ha tetszik agapé. Könyvtárakat megtöltő irodalma van a gyerekkori szeretethiány, szomorútól rettenetesig terjedő következményeinek.

És akkor álljon itt a szeretetről egy, talán meghökkentő történet Pasindji királyáról, akit megragadott a Buddha tanítása és először ő, majd az egész család elkötelezett Vipassana meditáló lett. Az egyik alkalommal, amikor napi egyórás meditálásuk után beszélgetni kezdtek, a király megkérdezte feleségét – Mandika, te kit szeretsz a legjobban a világon? Ez csudás – mondta a feleség – pontosan ez jutott eszembe és rájöttem, magamat szeretem a legjobban, csak magamat szeretem. Én is ezen gondolkoztam és vizsgálgattam magamat – válaszolt a király – és rájöttem, hogy én is csak magamat szeretem, senki mást. Ha nem lettek volna Vipassana meditálók a király nyilván lecsapatta volna felesége fejét, milyen dolog az, hogy egy királynő nem őt, a királyt szereti legjobban, hanem saját magát! A beszélgetésükről szóló beszámolót a Budddha jóváhagyó megerősítéssel fogadta.

Lehet, hogy a türelmesebb olvasó most visszatér az előző bekezdés elejére, hátha másodjára megérti, hogy is van ez. Mert az addig rendben van, hogy szeretned kell magadat. Sok helyen olvashatod, hogy hogyan szerethetsz mást, ha magadat nem szereted? De, hogy csak magadat? Ez tiszta önzés, nem? Éppen ez az amire a királyi pár ráébredt. Tudniillik Vipassana meditálóként azt már tudták, hogy életünk résztvevőiről kialakítunk egy képet és ehhez a képhez nagyon ragaszkodunk. Ehhez a képhez pedig vágyak, elvárások tartoznak és arra várunk, hogy ezeket ők beteljesítsék és ezért szeretjük őket, hogy valamit kapjunk viszonzásképpen. Addig, amíg viszonzásra várunk, valójában nem a személyt szeretjük, hanem a viszonzást, amit tőle kapunk. tehát végső soron magunkat. Ez az amit felismertek, rádöbbentek a továbblépés érdekében előttük álló feladatra, hogy a magát a személyt kéne szeretniük viszonzás elvárása nélkül, ami végül is a kiáramló szerető érzés, a metta, ha tetszik agapé. A történetben erről van szó.

Erről a szeretetről, amit az anya érez magzatával, csecsemőjével, kisgyermekével kapcsolatban. Ezt érezhetik az idősebbek életük alkonyán, amikor már tudják, hogy a legszebb örökség, amit utódaiknak hátrahagyhatnak, az a nekik adott, az irántuk érzett, feltétel nélküli szeretet. Életük végén így adják meg azt, amit a kezdetén kaptak.

Száday Rezső

Forrás: nőivilág