Szerző: coachplusz.hu

Tényleg mindig pörögni kell?

A mai világ azt sugallja, hogy igen. Hogy a pörgés minden. Legalábbis ez a mainstream. Ez a divat. Akkor jön a következő kérdés: mindig követni kell-e a divatot? Az jó dolog? Félreértés ne legyen! A divat szép, érdekes dolog, megvan az értelme, de helyén kéne kezelni, lehetőség szerint. Ahogy ezen agyalok két eset jut eszembe. Az egyikben általános iskolai tornatanárunkra (Szabadi Tibor tanár úrra, huhh, eszembe jutott a neve, de jó!) emlékszem. Pontosabban arra, hogy meglepett bennünket nyolcadik év végén megeresztett, tőle váratlanul komoly tartalmú búcsú-szavaival. Azt mondta, sajnálja, hogy elválunk. Lehet, hogy lesz, aki köszönni fog neki, esetleg szívesen; talán lesz, aki elfordul. Mindkettő rendben van – mondta. Viszont nem szeretne, (mostanira fordítva a szót) oldalt nullás

(tovább…)

Az iPhone úgy hat, mint a drog

Ezzel, a jó eladhatóság érdekében, megfelelően provokatív címmel jelent meg pár napja terjedelmes cikk az egyik vezető hírportálon. A cikk egyébként borzongatóan sötét képet fest a jelenlegi helyzetről, valamint beszámol néhány, a függőségi problémával kapcsolatos megoldási kísérletről. Nehéz elfogadni az olyan hatásvadász fejezetcímet, hogy „az átlagember naponta százötvenszer csekkolja az okostelefonját”. Legfőképpen, hogy az előtte szereplő mondatban egy másik lufi durran: „mert ez már nem technikai versenyfutás, hanem az agytörzs manipulálásáért folytatott háború. Ezt a versenyt az emberiség már elvesztette.”

(tovább…)

Igazságtalan isten, igazságos természet

Tekintettel arra, hogy sokan többfélére gondolhatnak, azt kérem, hogy itt most isten alatt értsük „azon természetfeletti (személyes) lényt vagy lényeket, aki vagy akik a világot teremtették, és/vagy annak működését, történéseit, irányítják vagy ellenőrzik” (Wikipédia) továbbá olyan istenre gondoljunk, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével törődik. Ez az isten felsőbbrendű, dönt rosszról és jóról. Ítélkezik, büntet és jutalmaz. Most hanyagoljuk el azt az egyébként nem mellékes tényezőt, hogy az emberiség története során a sokféle isten sokfélét kért, írt elő és még ezekkel kapcsolatban sem volt egyetértés, amit mondjuk az útmutatásokat közvetítő és magyarázó emberek/próféták rovására lehet írni. Ebből származik aztán, hogy Allah nevében, sőt parancsára (sokak szerint az iszlámot

(tovább…)

Chester Bennigton vs. remete

Hogyan lehet az, hogy egyes emberek olyannyira halálosan boldogtalanok, hogy lemondanak az életükről? Eldobják az életüket – mondjuk erre. Holott persze itt sajnos sokkal többről van szó. Gondoljuk csak meg, micsoda szenvedés lehet a vívódásokkal teli, odáig vezető út. Mekkora, önmagunkkal vagy a világgal szembeni gyűlölet, harag, düh kell ahhoz, hogy leküzdve az egyik, ha nem a legerősebb ösztönt az önfenntartás ösztönét kiterveljük és véghezvigyük önmagunk kinyírását. Itt van egy viszonylag új eset: Chester Bennington, a rajongott popsztár esete. A világ értetlenül áll a dolog előtt – közli a média, online/offline: újság, TV, rádió. Mindene megvolt, amire egy átlagember vágyik: pénz, világhír. Mivel azonban nem vagy átlagember régen tudod, hogy a pénz nem boldogít. Esetleg azt is el tudod képzelni, hogy ha rengeteg pénzed lenne, mit csinálnál. Ha megfelelő ideig és alaposan végig játszod ezt a gondolati játékot, elvben eljuthatsz odáig, hogy meglátod, amennyiben az összes fizikai igényedet kielégítetted, nem lesz, ami motiváljon, ami érdekeljen egyáltalán. Zsákutca? Meggyőződésem, hogy az. Ki kell tolatni, vagy megfordulni!

De, amikor kiértünk, akkor merre? Régóta, mondjuk a múlt század harmincas éveitől kezdődően közismert, hogy a merre? vissza-visszatérő, kínzó kérdésére adandó válasz érdekében pop és jazz zenészek sora fordult az alkoholhoz és drogokhoz. Sok esetnek aztán válasz nélküli csúf vége lett, önpusztító élet vagy éppenséggel öngyilkosság. A szerencsésebbek, mint például a Beatles tagjai, akik inkább a tudat kitágításának lehetőségét keresték, bár így kezdték tovább is mentek a meditáció irányába. Ez egyrészt új, sikeres lökést, dinamizmust adott a pályájukon, másrészt megtartotta őket a normális életkereteken belül.

Úgy gondolom, hogy ez a vízválasztó. Az, hogy minek adjuk az elsőbbséget, a tudatnak (a léleknek, a spiritualitásnak, a mentálisnak) vagy az anyagnak, a testnek, a fizikai vágyak kielégítésének. A Dhamma, a Buddha tanításának legfőbb tézise, hogy a tudat mindent megelőz. Ez teljesen nyilvánvaló, mivel az egész fizikai létünk azon alapul, azon keresztül tanuljuk értjük (úgy ahogy) és éljük meg létünket (konkrétan), és az életet (általánosságban). Viszont választanunk kell, és tudatosan vagy tudattalanul választunk is, hogy minek legyen elsődlegessége. Továbbá, hogy ez a primátus milyen mértékű legyen. Az anyagi, az érzéki örömöktől való teljes elfordulást választó, erdőbe elvonuló remete és mondjuk Chester Bennington a skála két szélső esete. Közte a fekete-fehér közötti lehetőség, a szürke megszámlálhatatlan változata. Valahol itt vagyunk mi.

Aztán, ha a pénz, mint látjuk nem boldogít, akkor az elsőbbséget a nem-anyaginak, tehát a tudatinak kell adnunk? És azt hogyan kell csinálni? Erre nagyjából annyi válasz lehetséges, mint ahányan felteszik a kérdést. Beleszülethetünk hitbe és vallásosságba családilag. Sorcsapások fordíthatnak az Isten keresése vagy éppenséggel a tagadása felé. De elkezdhetjük keresni nekünk megfelelő spirituális utat is. Életünk egyik alapvető kérdése ez. Érdemes foglalkozni vele. Az életminőségünk a tét.

Száday Rezső

Forrás: női világ

Elviselni vagy elfogadni

Bármilyen furcsa, a következő szép fohász a valláselnyomó, materialista birodalomból a Szovjetunióból érkezett hozzánk, még az átkosban. Arkagyij Rajkin, Rigában született orosz színművész, konferanszié hozta és így hangzott: „adj Uram derűt, hogy a megváltoztathatatlan elviseljem, erőt, hogy a megváltoztathatót megváltoztassam és bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” Kell-e mondanom, hogy az elviselésben ott a szenvedés? A belülről jövő elfogadás több annál. Az egyik Vipassana meditációs tanfolyam végén az egyik frissen végző tanítvány tőlem – mint régi tanítványtól – azt kérdezte hogy mi változott az életemben a Vipassana után. Hirtelen nem is tudtam mit válaszolni, és rövid hezitálás után azt válaszoltam neki, hogy minden. Egy év múlva, amikor újra találkoztunk azt mondta, hogy igazam volt. Azóta már konkrétabb válaszaim vannak. (tovább…)

Valóban minden rendben?

Nagyon sokan vagyunk elégedetlenek életünk menetével, a körülményekkel. Sokszor még az sem tudatosul bennünk, hogy valami nincs rendben. Arról nem is beszélve, hogy esetleg lenne valami fogalmunk az elégedetlenség okáról. Érezzük a feszültséget, ami nagyon ritkán megszűnik, jó esetben állandó, rosszabb esetben erősödik, még rosszabb esetben robbanáshoz vezet. Aztán az is gyakori, hogy érzékeljük a makacsul visszatérő megválaszolatlanul maradó kérdést, dilemmát, de lebecsüljük a dolgot, nem vagyunk hajlandók szembe nézni vele, becsapjuk önmagunkat. Nem tudom, kinek mennyire meglepetés, de ez utóbbit nemcsak az átlagember teszi.

(tovább…)